Égerházi Imre interjú, Komiszár János, “SZÓLA” PARAVÁN, 1998

A benső által elfogadott határ

Vendég: Égerházi Imre festőművész

K. J.: – Égerházi Imre festőművész ma is mozgékony, fáradhatatlan ember. Pedig már túl van a hetven éven: Hajdúhadházon született 1925. szeptember 2-án, a Kisujj utcában, a község déli szélén. Imre bácsi, igaz az, hogy régen úgy építették a házat, hogy megnézték a helyét, elseperték, beengedték a kutyát, macskát, és úgy állapították meg hol lesz a ház? Különösebb alapok nélkül itt is így készültek?

É. I.: – Igen. Én az figyeltem meg, hogy akik Hajdúhadházon házat építettek egy ágasfát kerestek, azt leásták a földbe, egy másik ágasfát kicsit távolabb, keresztbe tettek egy fát, s ez volt a tető felső része. Karvastagságnyi cölöpöket vertek le a földbe, gallyal körbefonták, szalmás vagy pelyvás sarat csináltak az emberek, és betapasztották a fonott részeket. A kerítés ugyanezzel a módszerrel csinálták, gallyal fonták körül a földbe vert oszlopokat, de nem tapasztották.

K. J.: – Hallottam, hogy az első rajzeszközöd 6 éves korodban egy doboz hatszínű pasztellkréta volt.

É. I.: – A hajdúhadházi református iskola első osztályos tanulóiként a svájci Vöröskereszttől ajándékcsomagokat kaptunk, és egyedül az enyém volt olyan, amit nem lehetett megenni. Mindenki csokoládét, cukorkát, hasznos dolgot kapott, én pedig kaptam hat kis pálcikát. Hiába rágtam, nem volt íze, senki nem cserélte el velem. Rettentően bánatos voltam miatta. Ahogy hazafelé ballagtam, gondoltam, a pirossal a szép fehér házfalakra rajzolok valamit. Jött egy ökrös szekér, és én megpróbáltam a ház falára felrajzolni az ökröket meg azt az embert, aki a szekér tetején ült. Nekem nagyon tetszett ez az alkotás. Láttam egy kóbor kutyát, az is odarajzoltam. Egy pillanat alatt telerajzoltam a falat. Ez nagy sikerélmény volt nekem. Már nem is bántam, hogy nem lehetett megenni az ajándékot. Ahogy mentem tovább, a következő házat is telerajzoltam. Mire hazaértem, ott voltak a kárvallottak, édesanyám már messziről fenyegetett és mondta: „Te büdös kölyök, mit csináltál! Elrondítottad a házakat. Adok én neked!” Elkapta a kezemet – akkor mezítláb jártunk, nem mindenkinek volt cipője -, és egy vékony vesszővel verte a vádlimat. Igen csípett, én meg elkezdtem forogni körbe-körbe. Rájöttem: ez egy menekülési lehetőség. Megszédült és elengedte a kezemet, a verésnek vége volt. Elmondhatom, hogy az volt az első, nagy sikerélményem, hogy mindjárt meg is szenvedtem a „művészetért”. Nekem akkor meg kellett ígérnem, hogy soha többet ilyen galádságot nem követek el. Meg is ígértem. Anyám vette a meszes vedret én meg a meszelőt, csak hát az a fránya zsíros pasztellkréta mindig kiütközött a fehér falon. Volt olyan hely, amit háromszor, négyszer is le kellett meszelni. Szegény anyámnak annyi bosszúságot okoztam vele. Utólag fáj a szívem, hogy ez a művészhajlamom másoknak és az édesanyámnak kellemetlenséget okozott. Aztán ez a kréta elfogyott, akkor azon törtem a fejem, mivel is kellene nekem ezt folytatni. Esős idő volt, találtam ázott tégla- és cserépdarabokat. Ki is próbáltam. Az egyikkel remekül lehetett a falra rajzolni. Édesanyám a veréssel elért annyit, hogy megígértem: nem a falakra rajzolok, hanem a deszkakerítésekre. Ha ki voltak száradva, jól lehetett rájuk rajzolni.

K. J.: – Most nagyot fogunk ugrani. Hallottam, meg olvastam is azt, hogy a későbbiek során, amikor egy-egy munkahelyi megbeszélésen vettél részt, mindig rajzoltál. Átrajzoltad ezeket a megbeszéléseket amikor Szilágyi Imre grafikus-művész volt a vendégem, ő is azt nyilatkozta, hogy minden értekezletet átrajzolt, a későbbiekben föl is használta azokat a részleteket, amiket firkálásoknak nevezett. Te mindenütt jegyzeteltél?

É. I.: – Igen. Tulajdonképpen a hosszú és unalmas értekezleteken némelyek szógörcsöt kapnak. Ezeket a nagyon unalmas időszakokat átrajzoltam. Egy határidőnaplóba. Amikor megtelt, ezeket a rajzokat kivagdaltam és beleragasztottam egy albumba. Később Poór Emmának a verseskötetét illusztráltam ezekkel. A firkákból kitelt egy színvonalas illusztráció. Ezek ma is megvannak. Nagyon régen nem járok már értekezletre, és nem igen rajzolok. De most már akik tudják, hogy rajzolással foglalkozó ember lett belőlem, ha mégis rajzolok rendszerint elkérik tőlem.

K. J.: – Gondolom, megkérnek arra is, hogy írd alá.

É. I.: – Volt már ilyen. Volt olyan, aki azt mondta, hogy írd már oda, hogy X.Y.-nak sok szeretettel. Ha megmutatja valakinek másképp hat.

K. J.: – Rögtön büszkélkedhet vele. Mikor kezdtél el tudatosan rajzolni, és mikor vált a rajzolás festészetté?

É. I.: – 1936-ban beköltöztünk Debrecenbe. Alkotni a szabadiskolában kezdtem. Volt ugyanis Debrecenben egy szabadiskola, ahol nagyon komoly tanítás folyt. Jó nevű tanárok foglalkoztak a növendékekkel. Sajnos, az édesapám nem nagyon szerette azt, hogy én festek és rajzolgatok. Titokban kellett csinálnom. Örültem, hogy beköltözünk, mert így mehettem a Déri Múzeumba, városi iskolába járhattam. Ahogy elérjük a Vámházat, ahol a mostani Göcs van, le kellett fordulni balra, és a legszélső utcában telepedtünk le. Se villamos, se múzeum, se Nagytemplom, semmi. Olyan se volt, mint a hajdúhadházi utca, de azért mégis volt jelentősége, hogy ide beköltöztünk, mert eljárhattam a múzeumba. Le tudom rajzolni még ma is, hogyan voltak elhelyezve akkor a képek a Déri Múzeumban. Szerettem odajárni, lehetőségem volt arra, amire nem lett volna Hajdúhadházon, hogy beiratkoztam édesapám tudta nélkül a szabadiskolába. Csak édesanyám tudta. A kezdőkkel Veres Géza bácsi foglalkozott, aki alakrajzot tanított. Gipszfejeket rajzoltunk, különféle más megoldásokat és szigorúan, nagyon jó korrektúrával csináltuk. A következő fázisban Félegyházi László alakrajzot, Menyhárt József grafikát, Balla László olajtechnikát tanított, Tóth Ervin művészettörténetet. Olyan volt ez az iskola, mint a főiskola, csak persze pedagógiai ismereteket nem tanítottak. Ezt az iskolát később megszüntették, belőle nőtt ki a Medgyessy-kör, aminek Bíró Lajos lett a vezetője, és országos rangra emelte a képzőművészeti kört. Éppen ötvenéves fennállását ünnepli az iskola.

K. J.: – Az említett művészeket tartod a mestereidnek, vagy másokat is?

É. I.: – Én egy embert tartok igazán olyan mesternek, akitől nagyon sokat tanultam, Menyhárt Józsefet. Sokat tanultam a többiektől is, de Menyhárt József volt az, aki kedves atyai öreg barátom volt, és ő ebből a szabadiskolából emelt ki engem. Ahogy ő mondta: tehetségesnek tartott, és külön is akart velem foglalkozni. Valóban nagyon sokat voltunk együtt, és amit a művészetben tudok, annak nagy részét neki köszönhetem. Olajtechnikából pedig Balla Lászlótól tanultam. Vele egy teljes évig jártam festeni a Martinkát, az Olajütőt. Helytörténeti szempontból is fontos, értékes képek születtek, és sok humorral festettünk.

K. J.: – Mesélj el egy érdekes esetet!

É. I.: – Leültünk festeni az Olajütőben. Odajött egy asszonyka és mondja, hogy menjünk be hozzájuk ebédre. Nem tudtuk elképzelni, miért hív minket ebédelni. De hát annyira invitált, hogy bementünk és megettük az ebédet. Következő nap ugyanez ismétlődött meg, ebédre hívtak bennünket. Gondoltuk, valami turpisság van a dologban. Megkértük, hogy őszintén mondják meg, miért hívnak. Nekünk nagyon jólesik ez a kedvesség, dinnyét hoztak oda meg egyebet. Azt mondja erre az egyik férfi: hallottuk, hogy amelyik házat lefestik, azt a város újjáépíti.

K. J.: – Lehet, hogy nem kellett volna megkérdeznetek, mert feltételezem, hogy tisztáztátok a helyzetet.

É. I.: – Igen, és azonnal meg is szűnt az ebédre invitálás. Egy sajnálatos dolgot szeretnék elmondani ezzel kapcsolatban. A pincénkben egyszer csőtörés volt, és nagyrészt eláztak azok a képek, amiket akkor festettem. A másik része arra vár, hogy restauráljam. Volt egy alkalommal egy pályázat, amit az önkormányzat hirdetett meg. Gondoltam, megpályázom, és az egész anyagot felajánlom a városnak. Huszonvalamennyi képem volt. Kértem, hogy a restaurálás költségeire valamennyi pénzt adjanak. Ki is számoltam, hogy ilyen meg ilyen vegyszereket kell vennem, ilyen meg ilyen ecsetet és speciális dolgokat. A pályázatomban benne volt, hogy jöjjön ki egy zsűribizottság, és a város számára ingyen, annyi darabot válasszanak ki, amennyit akarnak. Helytörténeti tárgyakként szerepelhettek volna valahol egy múzeumban. A legnagyobb megdöbbenésemre a pályázaton nemhogy nem adtak semmit rá, hanem egy nagyon szűkszavú „pályázatát nem tudtuk elfogadni” választ kaptam. Úgy gondolom ezt a lehetőséget meg kellett volna ragadnia a városnak.

K. J.: – Gondolom, régen történt.

É. I.: – Nem olyan régen, pár éve. Ez nagy fájdalmam volt, mert tulajdonképpen Debrecen múltjával kapcsolatosak ezek a képek. Nincs már meg az Olajütő, nincsenek meg azok a martinkai tanyák, amiket Balla Laci bácsival festettünk, de nekem ott volt még 15-20 képem.

K. J.: – Ezek értékmentések lettek volna.

É. I.: – Igen. Érdekességként említem, hogy az Olajütőről festett legjobb képem a következőképpen született: festegetünk, festegetünk, egyszer csak érzem, hogy hangyák másznak rajtam. Lesepertem a hangyákat, s mondom Laci bácsinak, menjünk innen, mert annyi hangya van itt. Azt mondja, ne menjünk sehova, ezt a kicsit még fejezzük be, bár rajta is mászkáltak a hangyák. Nekiduráltuk tehát magunkat. Amikor később megnéztük, nagyon jónak találtuk őket. Gyorsaság, frissesség látszott rajtuk. Azután, ha nem sikerült egy kép, mindig emlegettük, hogy a hangyaboly kellene.

K. J.: – Hallottam, hogy nem szereted a pasztellt. Pedig gyermekkorodban egy doboz zsíros pasztellt kaptál ajándékba. Miért nem szereted? Mi az a technika, amit szívesen alkalmazol rajzaidban?

É. I.: – Tulajdonképpen a porpasztellt nem szeretem. Később került porpasztell a kezembe, maradt is otthon készletem belőle. Ha hozzáértem, elkenődött, ha fixáltam, hamvasságából veszített. Ha sokáig állt a felületen, akkor lehullott. Nagyon keveset dolgoztam vele. Amit nagyon szerettem, az az olajtechnika volt. Ezzel festettem a legtöbb képet is. De van egy másik festési mód is, amit legalább ennyire szeretek: ez a monotípia. Az üveglapra olajjal megfestett képre ráteszünk egy papírt, megnyomkodjuk, megsikáljuk, megfordítjuk, és kapunk egy negatív képet. Ezt is azért szeretem, mert nem fakul, nem hull le, mint a pasztell, és csak egyet lehet belőle csinálni, így egyedi alkotás. Ezt a technikát főleg akkor veszem elő, amikor elfáradok az olajfestésben, mert a konstruktivizmus szabályai igen élnek bennem, és feszes, kidekázott festésmódot követek. Tehát a látványt erősen átírom, és rendet teremtek a képen. Nem csuroghat a festék, nem lehet semmi olyan benne, ami a munka hevében szokott előfordulni. De ennél a bizonyos monotípiánál sok minden előfordul: ugyanúgy, mint a vízfestéknél, amikor egy nedves felületre viszek fel egy színt. Az ide-oda futkározik az alapszínen, és kijön belőle valami nagyon jó dolog. Ez a monotípiánál is megvan. De mivel a mesterem az inkább grafikus alkatú Menyhárt József volt, aki nagyon megszerettette velem a linómetszést. Ő fába metszett, én linóba.

K. J.: – Összegzésképpen: a pasztellt nem nagyon szereted, az olajat, a monotípiát nagyon kedveled. Sok lavírozott képet is láttam tőled, valamint tus és akvarell alkotásokat. Igazán vegyes technikának nem lehet ezeket mondani, mert mindkettő vízzel oldható. Nagyon szép futtatásokat is láttam a grafikai gyűjteményedben.

É. I.: – Vannak emberek, akik észreveszik, hogy mi a sikk, mi a divat, és nagy hirtelen átváltanak. Azon a lovon kezdenek el lovagolni, amit a divat lovának hívnak, ők öt év múlva majd elfelejtik, hogy egyáltalán lovon ültek. Én amikor fotonaturalistaként kezdtem, azok a képek tetszettek igazán, amik megszólalásig hasonlítottak a modellhez. Később fejlődik az ember és kiegészül. Például megszüntettem a képeimen a perspektívát, két síkban festettem. A lapok egymás mellé rakása adott távlatot. Az apró részleteket teljesen elhagytam. Mindig a belsőm által elfogadott határig mentem el. Ezzel kapcsolatban van is egy komoly észrevételem: az alkotások minden időben magukon hordták a kor jellegét. Az adott kor emberi, társadalmi, érzelmi viszonyait tartalmazták. Ránézel egy képre, és tudod, milyen volt a ruházat a XIV-XV. Században, tudod, hogy mit éreztek az emberek. Nem hiszem azt, hogy ez a kor, amiben élünk, kivétel volna. Sok festőnek mindegy, hogy 2000-ben történik meg az, amit ábrázol, vagy még később. Kortalan festészetet csinálnak. Ebben én nem hiszek. Hiszek abban, hogy nekünk is a korra jellemző emberi, társadalmi, érzelmi viszonyokat kell kifejeznünk a magunk módján. Milyen regény vagy költemény az, ahol a telefonkönyv betűit, szavait sorolják fel műként. Az is egy lehetőség persze, kísérlet valamire. De nem azt jelenti, hogy erre a korra ez a jellemző. Pedig ahhoz kell igazítani a művészetet, a zenét, a kultúrát. Aki ezt eltrafálja közülünk, az lesz maradandó. De hogy ki az, azt majd később döntik el.

K. J.: – Biztosan tetszenek majd a festékfoltos technikák is, de azzal a XX. századot nem lehet teljes egészében megmutatni a jövőnek.

É. I.: – Nem, mert sokkal színesebb, sokkal gazdagabb századunk. Bosszant az, hogy elmegyek egy kiállítóterembe, és szinte csak firkafestészetet látok. Vagy egy ad hoc festészet jelenik meg, holott ez a kor, amiben élünk, olyan, mint amikor egy széles, nagy országúton megyünk, ahol a legalaposabb jelenségektől a legelvontabb dolgokig mindent látunk. Ezt kellene tükrözni a műveknek.

K. J.: – Igen, de képzeld el, mi lesz akkor, ha a Képzőművészeti Főiskolán például nem fognak rajzot tanítani.

É. I.: – Olyasmit hallottam most, hogy embereket tanácsoltak el és buktattak meg azért, mert modellt kértek. Ők modell után akartak rajzolni. Hátrányos helyzetbe kerül ma az a főiskolán, aki modell után akar rajzolni. Minek, nincs rá szükség, idejét múlta – mondják nekik.

K. J.: – Azt hiszem, hogy van tennivalónk bőven. Imre bácsi, Te a Hajdúság szülötte vagy. Szívesen festesz hajdúsági témákat, házakat, embereket. De tudom, hogy nem csak a szűkebb haza szerelmese vagy. Honnan meríted a témáidat?

É. I.: – A legmélyebb ihlető a Hajdúság, de Erdélyt is szeretem. Onnan nagyon sok képet hoztam magammal, ahol sokat festettem. Az őseim erdélyiek és nagyon híresek voltak 400 évvel ezelőtt. Ők festették az Alvinci-kastély belső tereit, a gyulafehérvári koronázó templomot, a gyulakutai templom kazettás mennyezetét, ami ma is látható. Amikor megláttam, rosszul lettem. Olyan volt, mintha én festettem volna. Az engem kísérő rokon asszonyka is megijedt. Mondom neki, hogy „nézd már, ezt meg én festettem”. Több Égerházi van, aki vagy fafaragóként, vagy más művészként dolgozik. Éppen most tervezünk egy nagy családi összejövetelt.

K. J.: – Festészetedben – dr. Gazda László szerint – mintha Áprilyt idéznéd meg. Ha megengeded idézem: „Ámulni még ameddig még lehet, amíg a szívem jó ütemre dobban.” Imre bácsi, hogy szolgál az egészséged?

É. I.: – Köszönöm szépen, hála istennek jól. Az infarktus után igyekszem magam karbantartani. Jobban vigyázok magamra. Járok rehabilitációs tornára is. Köszönet érte a Szívegyesületnek, személy szerint is azoknak az embereknek, akik foglalkoznak velünk. Műtétek és infarktusok után szakszerűen karbantartanak bennünket.

K. J.: – Egyszer láttalak benneteket az Oláh Gábor utcai stadionban is. Sajnos, elég sok ismerőst fedeztem fel. A rohanó élet kicsit megviseli az embert. Imre bácsi, feltételezem, hogy nagyon sok kiállításon szerepeltél. Mindet felsorolni természetesen nem lehet. Melyikre emlékszel a legszívesebben?

É. I.: – Mindegyikre szívesen emlékszem. Inkább az összes nagy hazai és külföldi kiállítás hangulatát mutatnám be. Jártam külföldön nagyon sok helyen, és sok hazai, rangos kiállító teremben is. Nekem mindig a hajdúhadházi Kisujj utca jutott eszembe. Ha ezt Tatár Dani bácsi vagy Szatmári István bácsi meg a feleségeik látnák, hogy én, az a kiskölyök, itt állok, és milyen szépeket mondanak! Fontos számomra a Hajdúság, Hortobágy, Erdély, valamint a költők, írók, zenészek (Móricz, Csokonai, Ady, Krúdy, Petőfi, Kodály, Bartók), az államférfiak közül pedig Rákóczi, Dózsa és természetesen Bocskai. Őket vagy műveiket megfestettem. Festettem a világot mindenütt, ha külföldi művésztelepen jártam. Nagyon sok képem múzeumba is került.

K. J.: – Több elismerésben, díjban részesültél már. Melyik a legkedvesebb, és milyen díjat szeretnél még a magadénak mondani?

É. I.: – A legkedvesebbet nagyon könnyen meg tudom mondani. Azt 13 éves koromban kaptam Hajdúhadházon a polgári iskolában. Volt egy rajzpályázat, ami jeligés volt. Három képet festettem, ezek a képek vitték el az első három helyezést. A képeket a háború zivatara se tudta elvinni, megmaradtak, és a hajdúhadházi alkotóházban ki vannak téve. Van még egy nagyon kedves díjam, amit szintén a művészetért kaptam. Ugyanis sok-sok más elismerés mellett a Francia Sajt Lovagrend tagjává avattak. A francia kultúra ápolásáért, terjesztéséért. Azok közé tartozom, akit élete során elég sok díjjal jutalmaztak, nem panaszkodhatom. Milyen szeretnék még kapni? Ezzel a kérdéssel nem foglalkozom, inkább az foglalkoztat, hogy ha meghal az ember, azok a képek, amelyeket értékesnek, szépnek találok, méltó helyre kerüljenek. Múzeumba, vagy kiállító terembe, mert nincs annál szomorúbb, mint amikor halála után egy alkotó embernek elkótyavetyélik a dolgát.

K. J.: – 1981-től vagy vezetője a Hortobágyi Alkotótábornak. Hogyan és milyen céllal jött létre a tábor?

É. I.: – A vendéglátó vállalat akkori vezetője, Végh László kért meg, hogy indítsam be ezt a telepet a Hortobágyi fogadóban. Úgy indult, hogy nyugatiakat hívtunk. Ez akkor óriási merészség volt. A minisztériumban volt egy Sümegi György nevű művészettörténész osztályvezető, aki ezt a művésztelepet támogatta. Telefonált, intézkedett, hogy el ne gáncsolják. Aztán megérkeztek először a franciák. Más művésztelepeken abban az időben alig voltak nyugatiak, inkább csak keletiek dolgoztak. Elsőnek lenni valamiben, keresztülvinni valami olyat, amit sokan nem akarnak: ez mindig a legnehezebb. Most pillanatnyilag az a helyzet, hogy évente 18-20 országból, a világ minden tájáról jönnek festők. Nagyon sok határon túli magyar jön, ez célunk is. Tavaly 30 határon túl élő magyar vendégünk volt. Két turnusban körülbelül 70-en szoktunk lenni.

K. J.: – Úgy gondolom, hogy művészi életed egybeforrt a Hortobágyi Alkotótáborral és Hajdúhadházzal. Az alkotóházad szülővárosodban van. Miért kötődsz annyira debreceni lévén Hajdúhadházhoz?

É. I.: – Ott születtem, ott jártam polgári iskolába. Hosszú ideig édesapám helyett műveltem a földet. A rokonokkal nem szűnt meg a kapcsolatom. Igen nosztalgikus vágyam van arra, hogy azt a szegény és hátrányos települést kicsit előbbre vigyük. Úgy gondolom, hogy ezekkel a pannókkal, amit ott sikerült megcsinálnom és megcsináltatnom a kollégákkal, jelentős művészeti értéket teremtettünk Hajdúhadházon.

K. J.: – Eddig két pannókiállítást szerveztél és bonyolítottál le. Egyiket Hajdúhadházon, a másikat az Aranybikában. Hogyan jön létre egy ilyen kiállítás, és vannak-e hasonló terveid?

É. I.: – Pillanatnyilag közös terv nincsen. Ahhoz hogy egy ilyen kiállítás létrejöjjön, valakinek fel kell ajánlania, hogy csináljon egyet, és embereket kell meghívnia egy ilyen munkára. Vannak olyan festők, akik soha nem jutnak el addig, hogy fessenek egy pannót. Én olyan szerencsés vagyok, hogy hatot tudtam csinálni. A barátaim, akikkel dolgozom a Hortobágyon, többségükben már készítettek korábban pannót. Az első lehetőséget Hajdúhadház adta meg. Ők az anyagárat megfizették, és létrejött egy olyan alkotás, amit a Magyar Képzőművészeti Lektorátus is figyelembe vett, sőt a lektorátus volt az, ami később anyagilag is finanszírozta ezt a munkát. Nemzeti érték teremtődött Hajdúhadházon – ott 26 pannót csináltunk -, és az Aranybikában is, ott pedig 19 készült el. Most csináltunk nemrég Gaál András csíkszeredai festővel a hadházi gimnáziumnak egy-egy pannót. Ha ezt összeadom, Magyarországon 20 éven keresztül nem készült annyi pannó, mint amennyit mi most megcsináltunk. Sokan nem is igen tudják, hogy mekkora kulturális érték teremtődött.

Komiszár János
Égerházi Interjú
“SZÓLA” PARAVÁN
(1998)