Tapasztalatot, szeretetet kapnak és adnak
Vendég: Égerházi Imre festőművész, a Hortobágyi Alkotótábor vezetője
K. J.: – Március 15-én a Hortobágyi Faluházban a zárókiállítással ért véget a jubileumi, 20. kurzusát tartó Hortobágyi Alkotótábor. Te a tábor vezetője és szervezője vagy. Hogyan érzed most magad, hogy vége lett a tábornak?
É. I.: – Minden szép dolgot, ami az ember életében van, sajnál az ember, ha megszűnik. Ezt minden évben átélem: elmennek a kollégák, a nyüzsgő élet helyett nagy csend van a fogadóban, és egy kicsit fáj a szívem, hogy valami nagyon szép elmúlt. Mindig megvan rá a remény, hogy jövőre újrakezdjük, és megint ugyanígy fog sikerülni. S valóban ez így is van. Nemcsak én, a többi kolléga is várja, hogy eljöjjön a február 15., amikor ismét találkozunk.
K. J.: – A 20. kurzus február 16-án a Grand Hotel Aranybika üvegtermében nyílt meg. Miért ad helyet az Aranybika ennek a rendezvénynek?
É. I.: – A Cívis Rt.-hez tartozik az Arany Bika, ez a cég a Hortobágyi Alkotótábor fő szponzora. Szinte a létünket is neki köszönhetjük. Mert ha megvonnák a támogatást, a többi szponzori támogatásból nem biztos, hogy működni tudna a tábor. Szerencsére az elnök-vezérigazgató, Hupuczi László művészetszerető ember.
K. J.: – Eddig szinte minden földrészről érkeztek művészek a táborba. Hány országból és kik vettek részt az idén?
É. I.: – Tizenkilenc országból voltak, az indonézek az ottani állapotok miatt nem tudtak eljönni. A kanadai kollégánk pedig, akit szintén vártunk, azért nem jött el, mert a nyugati televíziókban bemutatták a magyar útakadályokat, hóakadályokat. Annyira megijedt, hogy úgy gondolta, viharos és havas, járhatatlan utakkal rendelkező országba nem jön el.
K. J.: – Igaza volt végeredményben, nem?
É. I.: – Én már nagyon régen járok a Hortobágyra festeni, életemben nagyon sok hónapot ott töltöttem el, de még ilyen Hortobágyot nem láttam, mint ami ezen a télen volt. Egyrészt a hó miatt, másrészt, pedig amikor olvadni kezdett. Ilyenkor sokan mondják, hogy olyan a Hortobágy, mint egy sík tenger. Valóban tenger volt egyes helyeken. A közbeeső időben azért a kollégák eljöttek és dolgoztak. Sok szép képet elkészítettek, megvoltak a nemzeti estek, barátkozások, programok. A kollégákat egyszerűen nem zavarta a nagy hóakadály, „tökön, paszulyon keresztül” jöttek.
K. J.: – Imre bácsi, mindenkiben fölmerül a kérdés, hogyan lehet megszervezni egy nemzetközi találkozót. Milyen előzetes szervezési feladatokat kíván ez a tevékenység?
É. I.: – Nagyon régen művelem ezt, húsz éve. Legelőször eldöntjük, hogy kik jöjjenek. Általában minden művésztelepnek van egy olyan magja, amely köré épülnek az újak, a később bekapcsolódók. Egy ilyen jó mag nélkül elképzelhetetlen egy tábor. Minden nagy művésztelepről, külföldi katalógusokból figyelem azokat az embereket, akiket esetleg meg lehetne hívni. Akikről úgy gondolom, hogy köztünk volna a helye. Ezenkívül rendszeresen kapok leveleket, általában külföldről és Magyarországról évente negyven-ötvenet. Ezekben elismert művészek és kezdők egyaránt jelentkeznek, hogy szeretnének a táborban részt venni. Azt szoktam kérni, hogy küldjenek bemutatkozóanyagot, és a kuratórium tagjaival megbeszélem a meghívást. Ha egyértelmű a pozitív hozzáállás, akkor meghívót kap. Tájékoztatjuk, hogy mibe kerül neki ez a tábor. Ez kellemetlen helyzet, mert a művésztelepek 90%-ában nem kell fizetni. A költséget állja a rendező szerv. Sőt, még bizonyos tiszteletdíjat is adnak. Én magam is több ilyen telepen voltam. Miután nagyon sok kollégának komoly megélhetési problémája van, ezért nem szívesen mennek olyan telepre, ahol fizetni kell. Ez alól a Hortobágy kivétel. Itt, ha fizetni kell, ha nem kell fizetni, mindenképpen jönnek és jelentkeznek, olyan jó híre van a telepnek.
K. J.: – Neveket tudnál-e említeni, a Hortobágyi Alkotótáborban kik tartoznak bele ebbe a magba?
É. I.: – Vegyük először a magyarországiakat. Kurucz D. István és Tamás Ervin már meghaltak. Az élők közül Szalai Ferenc, Hézső Ferenc, Madarász Gyula, Bod László, Szilágyi Elek. A fiatalabbak közül Fátyol Zoltán, Burai István. Ehhez jön egy másik csoport. A mi programunkban benne van a határon túli magyar nemzetiségű alkotók támogatása. Igyekszünk közülük a legjobbakat meghívni. Erdélyből Gaál András, Márton Árpád, Mátyás József, Simon Endre Marosvásárhelyről. Molnár Dénes, Déváról, Mátyás Jóska, Sütő Éva jönnek, és még sorolhatnám. Valamint Barabás Éva, Tárkonyi Csilla, ők az erdélyi festőnők közül szinte a legjobbak. És ugyanez vonatkozik a Felvidékre vagy Kárpátaljára, ahonnan Földesi Péter, Micska Zoltán, Grósz Katalin, Babinecz József nevét említhetem. Vagy a Vajdaságból Gyurkovics Hunorét. Persze messzebbről is vannak, Hollandiából, Németországból, Olaszországból, Svédországból. A két turnusban hatvan és hetven közötti létszám jön ki.
K. J.: – Mi volt a Hortobágyi Alkotótáborban az idei kurzus fő célkitűzése?
É. I.: – Minden évben célprogramot alkotunk. Például honfoglalás témáját, a Hortobágy szépségét, a forradalom és szabadságharc emlékezetét. Ez egybeesik az országos és nemzeti programokkal. Ezt ki is hirdettük. Ám nem kötelező ennek jegyében dolgozni. Mindenkinek megvan az alkotói szabadsága. De a legtöbb kolléga komolyan vette a felhívást. Jártak a könyvtárakba, a levéltárba, múzeumokba. Megszerezték az anyagokat. Lassan ki is alakult, hogy ki milyen történelmi témájú képet fog festeni. Tulajdonképpen a jövőre való készülés volt ez az év. 2001 júniusáig biztosan elkészülnek ezek az alkotások. De a legtöbb kolléga azt mondta, hogy jövőre el is készíti képként az elkészített tervet.
K. J.: – Az idei volt a gasztronómia és a bor éve is.
É. I.: – Igen, ez kedves téma néhány alkotónál. Több kép ebben a témában is született.
K. J.: – A Hortobágyi Kolónia először 1928-ban jött össze. Az egyik alapítója volt Boromisza Tibor festőművész, akiről díjat neveztetek el. A díjat kik kapták? Kik nyerték ebben az évben?
É. I.: – Az idén Alain Dodeler francia fotóművész kapta színvonalas munkáiért. És még egy olyan dologért, ami nagyon ritka. A Franciaországba járó alkotótábori tagoknak a Párizsban való tartózkodás idején szállást, étkezést biztosít. Segíti őket abban, hogy Párizsban eligazodjanak, és hogy rövid idő alatt minél több információt tudjanak meg. Tehát megszervezi a franciaországi, párizsi útjukat. Gaál András volt a másik díjazott, aki a Gyergyószárhegyi Alkotótábor vezetője, aki sokat segített a tagok különböző szakmai útjainak megszervezésében is. Egyik díjazott szakmai kvalitásához sem fér kétség. A harmadik díjazott Madarász Gyula festőművész lett. Ő pedig alapító tagja a Hortobágyi Alkotótábornak, nagyon sokat dolgozik és tesz azért, hogy zökkenőmentesen működjön a tábor. A díjat minden évben olyan emberek kapták, akik sokat tettek a Hortobágyi Alkotótáborért és szakmaiságuk vitán felül álló.
K. J.: – Művészek körében beszéltek arról, mennyire örülnek annak, hogy most három alkotó kapta az elismerést. Több évben olyanok kapták, akik újságcikkeket írtak vagy szponzorálták, más módon segítették a tábort. Tulajdonképpen az is helyes és jó, csak a művészek azt szeretik, ha a társaik közül kapják a díjakat. Most ebben az évben teljes egészében így volt.
É. I.: – A díjat a Cívis Rt. alapította. A költségeit is ő állja. Ezeket a díjakat Hupuczi László elnök-vezérigazgató adja át. A díj odaítélésében támaszkodunk az alapítvány, illetve a kuratórium tagjainak véleményére. Általában elfogadja az elnök-vezérigazgató úr a javaslatokat, de van, amikor kiegészíti egy olyan személlyel, aki a szponzori vonalon sokat tesz vagy tett. Ilyen volt például Gere Kálmán, a Piremon Nyomda vezetője, aki szintén sokat tett az alkotótáborért.
K. J.: – Ezt a szimbolikus elismerést hogyan fogadták a művészek? Van visszajelzésed erről?
É. I.: – Van, például Alain Dodeler megemlítette, hogy munkahelyet változtatott. Azon a napon kellett volna elfoglalnia az állását, amikor a díjátadás volt.
K. J.: – De itt volt.
É. I.: – Igen, bejelentette a munkáltatójának, hogy ezen a napon adnak egy díjat Magyarországon. Tegnap voltunk Kiskunfélegyházán a Holló László-díjasok kiállításának megnyitóján. Ott egy újságíró beszélt Madarász Gyulával, és kérdezte, hogy mi volt a két legnagyobb élménye eddig, ebben az évben. Gyula azt mondta, a legnagyobb élményem az, hogy végre ő is megkapta a Boromisza-díjat, a másik pedig, hogy a fesztiválkiállításon díszoklevéllel tüntették ki. Végül hozzátette, hogy „egy kicsit a díjnak jobban örülök, a szívem ehhez közelebb áll”.
K. J.: – Gaál Andrást említetted, hogy Gyergyó-szárhegyen vezetett alkotótábort. Ő a franciaországi Saint-Michelben lévő alkotótábort hasonlította össze az előző kettővel. Idézek tőle: „Megragadó e táborok hangulata, hogy a sokféle nemzetiségű művész milyen jó barátságban van itt együtt, politikamentesen”. Egyetértesz vele?
É. I.: – Nagyon. A Hortobágyon is különféle nemzetiségűek vannak. Változatos, vegyes összetételű a társaság, de soha nem volt politikai konfliktus. Itt nincs politika, mindenki szereti, tiszteli a másikat. Azért vágyik az ember ezekbe az alkotótáborokba, mert a kollégáktól szeretetet, megbecsülést kap. És szakmailag oda lehet figyelni, hogy mit csinál a többi, hol tartanak a franciák, hol a japánok.
K. J.: – Gaál Andrástól újból idéznék. Azt nyilatkozta: „Nem mindig ismerjük egymás nyelvét, de mindig megértjük egymást.” Hogyan lehet legyőzni a nyelvi nehézségeket?
É. I.: – Egyes művésztelepeken sokkal kevesebb nemzet fiai vannak jelen, és hivatásos tolmácsok segítik őket. A mi táborunkban nincsen hivatásos tolmács. De egyáltalán nincsen nyelvi probléma. Mert egyetemes szavaink vannak, egyetemes a képi nyelvünk.
K. J.: – Az alkotótábor közös műtermében hallottam egy mondatot, amiben volt két angol szó, három magyar és egy orosz. Tökéletesen értette mindenki. Gaál András éppen itt ült a stúdióban, ahol te, és mesélte, hogy Saint-Michelben a franciák sehogy sem értették, a magyar micsoda hatalmas világnyelv, hiszen jönnek Szlovákiából, Romániából, Magyarországról, Ukrajnából és magyarul tökéletesen tudnak beszélni egymással.
É. I.: – Nekem azt mondta a főprefektus: Égerházi úr, ez a magyar óriási nagy nyelv. Csak figyelem, hogy itt hat nemzetnek a fiai vannak, hat országból, és mind magyarul beszélnek. Hatalmas kultúrközpont lehet Magyarország, mivel a környező népek ezen a nyelven beszélnek. De legutóbb az egyik japán alkotó is kijelentette, hogy sehol a világon még ilyen jól nem érezte magát, mint itt. Szlovéniából itt volt Hedviga Salamon, Salamon Árpád felesége, aki nem tud magyarul. Elmondta, csak azt sajnálja, hogy még csak két éve jár ide, és nem korábban kezdte, mert ez a második otthona, és amikor arra gondol, hogy haza kell menni, ideges lesz.
K. J.: – Ők a végén már nem akarták elhagyni a tábort.
É. I.: – Már dolgoztak a takarítók, de ők még mindig festettek. Nekem persze nagy sikerélmény, nagyszerű érzés hallani, hogy mennyire szeretik a magyarokat, a mi országunkat, a Hortobágyot, és a Hortobágyi Alkotótábort, annak a levegőjét és az együttlétet a külhoni művészek.
K. J.: – A tábor tagjai kitettek magukért március 15-én, amikor a csárda falán az emlékművet koszorúzták meg. Ott elsősorban a tábor tagjai énekeltek Kossuth-nótákat.
É. I.: – Húsz éve vagyunk a Hortobágyon, és volt olyan időszak, amikor csak mi koszorúztunk. A rendőrök vigyáztak, hogy valami galibát ne csináljunk. Most a település lakóival együtt koszorúztunk. A rendőrparancsnok is velünk volt. Ez nagy változást jelentett.
K. J.: – Van-e alapítványa az alkotótábornak?
É. I.: – Igen van, és szerettük volna, ha minél többen nekünk adják az egy százalékot. Tavaly elég szép összeg jött össze. Elmondtam a nyitóünnepségen, hogy amikor a számlánk majdnem nullán volt, akkor érkezett meg az APEH-től az értesítés, hogy 38 ezer forintot kaptunk. Kihúzott bennünket a bajból.
K. J.: – A tábor életét kiállítások kísérik, az idén is több volt. Melyikre emlékszel a legszívesebben?
É. I.: – Nekem mindegyik kedves, de talán kiemelhetem az ázsiai, európai festők kiállítását, ami a Kölcsey művelődési központban volt megrendezve. Ilyen még nemigen volt, hisz a tábor különböző földrészeken élő festői állítottak ki. Hatvanban volt egy jubileumi tárlat, valamint nálatok, a Brassaiban egy, a nőnapon. A tavaszi fesztivál előtt az alkotótábor felpezsdíti a megye kulturális életét.
K. J.: – Megkérlek végül, hogy a villámkérdésekre válaszolj! Mi a kedvenc ételed és italod?
É. I.: – Lehet, hogy mindenki meg fog mosolyogni majd, a kedvenc ételem a tejbegríz. Egyáltalán nem iszom. De mindenki, aki ismer engem, tudja, ha megkínál, akkor azonnal az almalevest választom.
K. J.: – Kit tekintesz a mesterednek?
É. I.: – Menyhárt József festőművészt. Ő igazán kedves, öreg atyai barátom volt, akinek nagyon sokat köszönhetek. Másoktól is sokat tanulhattam, például Veress Gézától, Balla Lászlótól, Félegyházi Lászlótól.
K. J.: – Kinek az alkotása előtt állsz meg csodálattal?
É. I.: – Ilyen nagyon sok van. Ha egy szép képet látok, nem is nézem meg sokszor, hogy ki festette. De azért Gauguin az, aki nagyon közel áll hozzám.
K. J.: – Mi volt a gyermekkori hobbid, és mi az most?
É. I.: – Falusi gyerekként nagyon szerettem bigézni. Bár igazán semmi mást nem szerettem a rajzoláson kívül. Randevúkról maradtam le, színházi előadásokról, mert ha elkezdtem rajzolni, nem volt megállás. Most is egyből rajzolok, ha egy pici időm van.
K. J.: – Szeretsz autót vezetni?
É. I.: – Korábban szerettem, de ahogy korosodom, ez a szeretet csökken. Ha nem muszáj, nem ülök a volánhoz.
K. J.: – Milyen autód van?
É. I.: – Opel kombi, 10 éves, de még mindig megy.
K. J.: – Ha nyernél 10 millió forintot, mit kezdenél vele?
É. I.: – A felét odaadnám a családnak, a másik feléből pedig Hajdúhadháznak segítenék egy galériát létrehozni a kortárs művészek anyagának, és segítenék, hogy egy szép szoborparkja legyen a városnak.
Komiszár János
Égerházi Interjú
ÚJRA “SZÓLA” PARAVÁN – műterem mikrofonközelből
(1999)