„Úgy látszik, van valami igazság abban, hogy az ősi örökség akár századok múlva is visszaüt. Valamely művészi mesterséghez való hajlam, tehetség, mint búvópatak a felszínre tör és az utódban újjászületik. I. Rákóczi György erdélyi fejedelem Égerházi Imre egyik ősét, mivel megelégedésére festette ki Gyulafehérvárott az udvari tanácstermet és az alvinci kastély falait, mennyezetét, „Képíró” előnévvel újra nemesítette. De az onnan ideszármazott, alföldi születésű Égerházi Imrében nemcsak a festészet iránti hajlam született újjá, hanem az erdélyi tájak iránti vonzódása is. Ennek következménye, hogy szinte évente találkozik a Kárpátok két oldalán fekvő székely és csángó falvakkal, s hogy képeinek motívumait nagy részben ennek a vidéknek tárházából meríti.
Szíj Rezső
Változik a kép, amikor a hajdúsági tájak kerülnek ki ecsetje alól: jellegzetes tanyákkal találkozunk, csontos képű hajdúsági emberekkel, elégikus hangulatú temetőrészletekkel (Hajdúböszörményi házak, Böszörményi utcán, Hajdúsági emberek a határban).
Abból, hogy a képmezőket szélesen teríti egymás mellé és azokat vonallal határolja el egymástól, mértanias szerkesztési módra kell következtetnünk. Még az emberi arcot is szigorú mértaniassággal jeleníti meg anélkül, hogy ezzel a felismerhetetlenség felé tolná el.”
Alföld, 1972. év nov. szám
