Csaknem tizenöt éve kísérhetem figyelemmel Égerházi Imre művészi pályáját, az indulástól az újabb, egyenletes kibontakozásig. Ráadásul, ha távolabbról is, megismerkedhettem a belső mozgatóerőkkel és a külső körülményekkel. Most aztán, az áttekintés föladatával találkozva, aligha tudnám elválasztani ezeket a mozzanatokat. Talán nem is érdemes. Égerházi ugyanis a személyes hitelességű művészet híve, csak és kizárólag annak a megfogalmazására törekszik, amit élmények, benső érzelmek és azonosuló gondolatok közvetítenek, fűznek hozzá. Ezért említhetők azok a bizonyos hajtóerők és körülmények. Többek közt és elsősorban az, hogy Égerházi a hagyományos paraszti, falusi világból került a városi világba, majd, hogy e gyökeres változások következményeképp, igen érzékennyé vált a múlt és a jelen, a természet és a civilizáció különbségeire, jobb esetben ötvöződésére.
Ezzel megmagyarázható, hogy motívumait rokon körből választja, szemléletét és stílusát pedig szervesen, töretlenül gazdagítja, fejleszti. Első pillantásra föltűnő, mennyi ismerettel, tapasztalati bizonyossággal idézi képeire a természeti tájat, a szinte belőle sarjadt építményekkel, alakokkal. Vonzódását, értő szeretetét a szép és olykor költői formálással és színteremtéssel fejezi ki. Főleg a legfrissebb munkákban sikerült összhangba hoznia a nemes dekorativitást és a sajátos, erős sugárzású hangulatot. Meleg, finom színei, melyek kerülik a fölfokozott hatásokat, érdekesen állnak egybe a tárlatokat síkba tömörítő szerkesztéssel: ez a külön nyelv mintegy lebegővé, már-már meseszerűvé teszi az ábrázolt elemeket. Miként a harmonikusság világa valóban inkább az emlékek és a vágyak tartományába helyezhető el, manapság.
De hát nem úgy igaz-e, hogy Égerházi ezáltal az emberibb, derűsebb eszményeket is őrzi, és őrizteti bennünk, velünk? Ez már céljait, tudatos szerepét is jelzi és minősíti. Jól minősíti. Mindezek társadalmi és szakmai becsülését láthatjuk aztán a szervezeti és szakmai kitüntetésekben és díjakban, első renden, persze, a hazai és külföldi tárlatok gyarapodó sorában.
Székelyhidi Ágoston
1978.
