Debrecenben Sárváry Pál kollégiumi professzor munkásságától kezdve gazdag és máig tartó hagyományai vannak a rajzolásnak. Ezt a hagyományt minden képzőművész naponként másképp éli meg és másképpen gyakorolja. Az elmúlt évtizedekben Mata János, Gáborjáni Szabó Kálmán, Vadász Endre, Medgyessy Ferenc, Holló László, Menyhárt József, Józsa János és sokan mások Égerházi Imrével együtt szebbnél szebb toll-, filc- és tusrajzokkal, monotípiákkal ajándékozták meg a műfaj kedvelőit. A fentebb említett művészek – szinte valamennyien – nem csupán mindennapi ujjgyakorlatnak tekintették a rajzot, hanem az önkifejezés olyan eszközének, melyet mind témában, esetleg mind képi megoldásban egyfelől előtanulmánynak tekintettek egy-egy festményhez, rézkarchoz, réz-, fa- vagy linóleummetszethez, tűzzománchoz avagy egy szoborhoz, másfelől pedig gondolatokat, hangulatokat rögzítő, önálló teljesértékű műveknek.
Égerházi Imre rajzoló múltjáról így vall: „Hatéves koromtól rajzolok. Az első rajzeszközöm a svájci vöröskereszt ajándéka, egy doboz hatszínű zsíros pasztellkréta volt. Mikor ez elfogyott, rajzoltam: palavesszővel, ázott tégladarabbal, ólom- és széndarabokkal, tintával, tussal és ecsettel.” Több évtizedes rajzoló, metsző tevékenységének sokoldalú eredménye sem maradt el, hiszen gazdag rajzgyűjtemény birtokosa. E rajzgyűjteményből a korábbi években az Alföldi Nyomda (1989) jelentett meg egy albumban negyven darabot. Két verseskötetet illusztrált. Ezeken kívül a Hajdú-Bihari Napló (Debrecen), az Alföld (Debrecen) és más irodalmi folyóirat gyakorta közölt rajzokat, metszeteket.
A már fentebb idézett Égerházi vallomásból és a gyakorlatból is tudjuk, sokféle technikai eszközzel teremti meg azt a rajzi világot, melynek néhány darabja előttünk van e kötetben. A sokféleség abból adódik, hogy bárhol járt itthon és külföldön, vagy unalmas értekezleten, megbeszélésen töltötte az időt, mindenütt „jegyzetelt” a maga sajátos eszközeivel, rögzítve magának és másoknak is azt a pillanatnyi élményt, melyhez nem lehetett az összes festői segédeszközt felállítani, hanem csupán rövid, párvonalas „jegyzetekre” futotta az időből. Ebből következik, hogy Égerházi Imre rajzaiban az emberi élet, a környezet széles skálán áll előttünk. Portrék, aktok, a hajdúsági ember és táj mellett felsorakoznak az erdélyi tájak és emberek örömeikkel, gondjaikkal, múltjukkal és jelenükkel, fel-felcsillantva a jövő reménységét is. S ezekben egy sajátos alkotói világ elevenedik meg előttünk: Égerházi Imre a megismert, az átélt környező valósághoz ragaszkodva, az élményeket a rajz, a metszet eszközeivel jeleníti meg, jelezve azt, hogy több ezer szállal kapcsolódik az őt körülvevő világhoz, annak jelenségeihez, életmegnyilvánulásaihoz és azt igyekszik az alkotói gazdagság eszközeivel kifejezni, még akkor is, hacsak egy tollvonással adta meg keretét a figurának, a tájnak. Így rajzművészetében a valóság nemesebb, maradandóbb lesz, eszmeileg távolabb tekintő gondolatokkal a hétköznapok egyhangúsága fölé emelkedik, ezáltal teljesíti a művészet feladatát, mert nem egyszerűen megörökít, hanem szebbé, értelmesebbé teszi környezete életét.
Erdély, Hortobágy tájait ábrázoló rajzai, metszetei gazdag formavilágukkal, jól megkomponált képiségükkel egy olyan világot varázsolnak elénk, melynek látványából felénk árad annak a tájnak jó levegője és ezáltal még azok előtt is ismertebbé lesz a vidék lélekben, akik csak részleteiben vagy egyáltalán nem ismerik. Rajzaiban expresszív erővel jeleníti meg az élményt úgy, hogy közben megőrzi a formák plaszticitását és csak azt ábrázolja több-kevesebb vonallal, ami fontos, ami hangsúlyos.
Rajzainak, metszetinek tiszta formája, kiegyensúlyozott szerkezete, nyugalmat sugall. Ez a nyugalom néhány esetben a kisméretek ellenére is monumentalitás érzésével tölt el. Vonalvezetése lendületes, mozgásba hozva az ábrázolt tájat, tárgyat portrét egyaránt. Vonalrendszere még a monotípiákon is áttekinthető, jól rendezett, sőt mondhatni, mindenesetben célratörő. Formái mértéktartóak, a stilizálásban, az absztrahálásban csak addig megy el, amíg az az élmény ábrázolásának a rovására nem megy. Így maradhat meg az ember, a táj és a tárgy sajátos karaktere feltöltve mindazzal a mondanivalóval, üzenettel, mely Égerházinak az alapélményt jelentette. Rajzain, metszetein, nem csak megörökít egy tájat, egy adott helyzetet vagy figurát, hanem sugallja annak élménytadó gondolatiságát is.
Formáiban, szerkezetében egy sajátos, Égerházis ritmus-rendet érvényesít, sajátos Égerházis érzelmi töltettel s ettől lesznek szépek, szemetgyönyörködtetőek rajzai, metszetei. Témái, technikai megoldásai, kiegyensúlyozott vonalvezetése, nyugalmat sugalló levegője – némileg a szecessziós vonalvezetéshez és a mozgalmas kubizmushoz vihetné el – de erős alkotói egyénisége sajátos rajzi metszeti világot teremtett, hogy így tegyen eleget a művész küldetésének: szebbé és gondolattelibbé formálja környezetének jelenét és ezzel munkálja a jövőt is.
Imolay Lenkey István
Égerházi Imre grafikái 1992.
Leány
papír, 30×32 cm
1967
