olaj, farost, 104×122 cm
1970

Erdélyi táj

Az Erdélyi táj c. festmény 1970-ben készült.
Égerházi Imre sokszor nyilatkozta, hogy két fő téma izgazta. Gyakran fogalmazott úgy, két nagy szerelme van, az egyik az Alföld, a másik pedig Erdély.

Az erdélyi kötődés nem véletlen, hiszen az Égerházi család a Marosvásárhelyhez közeli Mezőbánd településről származik. Ebbe a településbe olvadt bele a korábban önálló Egerháza, az 1400-as évek elején. Az Egerházi família már az első magyar királyi nemesítések idején kapott nemesi rangot a 13. században, melyet az erdélyi fejedelmek újítottak meg az 1600-as években. 1609-ben Egerházi Balázs kapott újranemesítést Báthory Gábor erdélyi fejedelemtől, majd az ő leszármazottja Egerházi Képíró János I. Rákóczi Györgytől. Egerházi Képíró János művészeti munkásságáért és a fejedelmeknek nyújtott szolgálataiért kapta a kitüntetést. A családból 1671-ben Egerházi Mihály Apafi Mihálytól kapott újabb nemesi oklevelet. Ez az oklevél generációról generációra vándorolt Hajdúhadházon, a padláson a szarufában, ahová az Égerháziak rejtették. Égerházi Imre hozta magával Debrecenbe az 1930 évek közepén. Az Erdélyi Fejedelemség bukása után ugyanis a családnak menekülnie kellett. Az 1700-as évek elején három Egerházi testvért Égerháziként vettek fel a matrikulákba, így innentől kezdve a család hajdúsági ága Égerháziként lett anyakönyvezve.

Erdélybe először 1956-ban látogatott el, ahol felesége rokonai élnek, Marosvásárhelyen. Egyből otthon érezte magát a táj és az emberek között, így minden évben legalább egyszer ellátogatott Erdélybe. A 60-as évek második felétől már kifejezetten alkotói céllal, sokszor művész barátokkal tett látogatást a Körösök vidékén, a székelyeknél, a csángóknál és a szatmári vidéken.

Égerházi Imre saját erdélyi őseiről nem sokat tudott, a hatvanas években Szíj Rezső művészettörténész hívta fel a figyelmét az esetleges rokoni kapcsolatra. Ma is áll Gyulakután a református templom famennyezete, amelyet Egerházi Képíró János festett és ebben a kategóriában a legjelentősebb magyar művészettörténeti emlék. Itt gyanított összefüggést Szíj Rezső. Amikor Égerházi Imre először belépett a templomba a nyolcvanas évek elején, szinte rosszul lett. Saját művészetét látta a mennyezeten. Képíró János ugyanolyan motívumokat festett, mint ő, a vonalvezetése és formavilága is megegyezett.

Az erdélyi témájú festmények 1968-tól kezdtek el dominálni a tematikát illetően. Kifejezetten nagy méretű, sokrétű alkotások születtek. Nemcsak a táj, néha zord, szépségét mutatta be, hanem az ott élő emberek sorsát is próbálta ábrázolni. Ennek a korszaknak az egyik legjelentősebb alkotása ez a 104×122 cm-es festmény. Bár Erdélyi táj a címe, de mély mondanivalót is hordoz az erdélyi emberek sorsáról, szenvedéseiről. A festmény jobb oldalán látható fiatal nő arcáról és mozdulatairól fájdalmat olvashatunk ki, a háttérben pedig az erdélyi magyarok megmaradásának egyik fontos helyszíne, a templom és a templomkert látható. A temetői fejfák a mulandóságot és az erdélyi magyarok veszélyeztetett helyzetét közvetíti. Ha ez a kép nem 1970-ben, a kommunista diktatúra idején születik, valószínűleg más címet kapott volna.

A festményen a 1969-71 között időszakra jellemző kék színek dominálnak, erős kontúrozással. Égerházi Imre műtermében 500-as erősségű izzót használt, ezáltal ha a kicsit sötét tónusú képeit megvilágítjuk, a formák és az alakok életre kelnek.

A festmény jelenleg Hajdúhadház város tulajdona és az Égerházi Imre Emlékház gyűjteményében található.