Tóth-Máté Miklós, elhangzott 1997. március 20-án a Fény Galériában

“Bármely közös kiállítás képi környezetében már messziről rá lehet mutatni egy Égerházi festményre, a sajátosan megszerkesztett formákra, színekre, anélkül, hogy az harsányan, rikítóan kínálná magát.
Égerházi Imre egyéniségéből hiányzik a kitüremkedni vágyó magamutogatás. Az Ő képei egy-egy jó novellával rokoníthatók. Tömör, feszes, nem tűr mellébeszélést, a lényegre szorítkozik, mégis meghökkent, továbbgondolásra indít.
Égerházi Imre képi novellisztikája – hogy ennél a hasonlatnál maradjak – széles témakört ölel fel. A csodaszarvasról alkotott remek kompozíciójától kezdve a hajdúkon át, Csokonaiját, Kodályát külön is kiemelve, a ma szegény embereiig nagyon széles a skála. Jólesik látni Égerházi Imre virágcsendéletetit. Finom tónusú, mégis gyönyörködtető kompozíciók ezek és ebben a tél-álarcos tavaszban átmelegíthet minket a belőlük áradó szépség. Égerházi szeretettel közelít a tájhoz. A lényeget emelve ki, hozza elibénk Székelyföld hangulatát, a hegyek karolta kis falvakat, Tamási Áron, Nyírő József, Kós Károly világát.
Ha Égerházi Imréről a festőről szólok, nem hagyhatom szó nélkül Égerházi Imrét a Hortobágyi Alkotótábor “spiritus rektorát”. Közösségteremtőként, amit tudom, hogy legalább olyan fontosnak tart, mint a saját művészetét. Ritka adomány a sorstól, ha valaki ebben a művészeteknek öklöt rázó, nyelvet öltögető korban erőt és hitet áldoz arra, hogy a kollégákat egybetoborozva esztendőnként valami szép születhessen meg a rónán.”

Tóth-Máté Miklós,
elhangzott 1997. március 20-án a Fény Galériában