Életrajz

Égerházi Imre 1925 szeptember elsején született Hajdúhadházon, a 17. században alkotó mezőbándi freskófestő, Egerházi Képíró János kései leszármazottjaként Önéletrajzi visszaemlékezésében írja Égerházi Imre, hogy felmenői között képírók is voltak, akik szolgálatukért I. Rákóczi Györgytől megerősített nemességet kaptak. Címerükben a vitéz bal kezében kardot, jobb kezében ecsetet és palettát tart.
Kisgyermekként az 1930-as évek elején költözött szüleivel Debrecenbe, ahol később képzőművészeti szabadiskolában tanult. Mestere Menyhárt József festőművész volt. A hadházi kislegény ösztönös érdeklődésének, képességének tehetségét tápláló gyökerei messzire ágaztak térben és időben, amíg az ajándékba kapott első doboz színes krétával a tiszta falakra, kerítésekre rajzolt képektől maga is eljutott az ecsetig, a palettáig.

Jól megkülönböztethető, felismerhető festői világot, egyéni képírást alakított ki. Nem mondhatjuk, hogy előzmények nélküli módon: képeinek szerkesztési rendjét a népművészet, a szecesszió alakította, színkultúrájára a posztimpresszionizmus hatott, művészi magatartását az alföldi festészet formálta, a végeredmény azonban már Égerházi Imre festői modorát jellemzi.
De nemcsak a technikai és szerkesztési, kompozícionális jellegzetességekben, hanem a belső késztetés ösztönözte témaválasztásban, az őszinte fogalmazásban is sajátosak művei. Eredendően és meghatározóan saját élet-, táj-, közösségi-, személyes élményei formálták művészetét. A határozott művészi szerkesztés, építkezés, absztrahálás ellenére sem idegenek, elvontak képei, mert a kifejezés szándékával kiemelt jelenségek, tájak, emberek, házak, eszközök, jelek valóságos tartalmakat idéznek. A tömbszerű, kontúrozott, erőteljes formák, alakok és a finomabb, bensőségesebb hangulatok egyaránt azzal az apró, atomikus elemekkel előadott felületkezeléssel épülnek fel, amelyet – jellegzetessé téve képeit – sajátos pointillizmussal alkalmazott.
A színépítkezésnek ez a módja nála a művészi mondanivalót szolgálja: a meseszövés részletező aprólékossága vezeti a nézőt és nem sommás kijelentések súlya nehezedik rá. A képmező teljes felületén harmonizálódnak egésszé a részletek. Létrejön az úgynevezett Égerházi festmény.

Van egy képsorozata, amelyet azután készített, mikor egy infarktus után a túlvilág kapujából visszatért. Sokan mondták már el szavakkal, akik hasonlót átéltek, de az általa festett képek, mert egy festő látomásai, a hitelesség erejével hatnak. Jelképesek számomra ezek a túlvilági üzenetek: ahogy szerette volna festő lett, sikerült neki, nemessége megerősíttetett, és ahol most van – úgy gondolom – ott sem szűnhetett meg annak maradni.
Prokai Gábor
művészettörténész

Szülővárosával, Hajdúhadházzal, mindig szoros kapcsolatot ápolt, 1985-ben életművének jelentős részét adományozta a településnek, és ezt a gyűjteményt élete végéig gyarapította. Hajdúhadház alkotóházat biztosított Égerházi Imrének, amely nem csak műterem volt, hanem a régió művészeinek találkozóhelyévé vált. Halála után az alkotóház emlékházként működött tovább, ahol életművének jelenleg is több mint száz kiemelkedő fontosságú alkotása tekinthető meg.
Égerházi Imre a hajdúhadházi Földi János Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskolában a világon egyedülálló pannó kiállítást hozott létre. Nemcsak ő festett egykori iskolájában két kiemelkedő jelentőségű pannót, hanem megkérte erre európai és amerikai művészbarátait is. Megálmodója és létrehozója volt a Hajdúhadházi Galériának is. Sokat tett a városért művészként és művészeti szervezőként, valamint a fiatalok elkötelezett támogatójaként egyaránt. Mindezt elismerve Hajdúhadház 1992-ben díszpolgári címet adományozott a festőművésznek.

Égerházi Imre 1962-től több mint száz egyéni és négyszáz csoportos kiállításon mutatkozott be a nagyvilágnak, amelynek során Magyarországról Európán át, az Egyesült Államokon keresztül egészen Japánig jutottak el a képei.Művészetének színes palettájával szolgálta és kifogyhatatlan energiával, munkabírással szervezte szülőföldjének bekapcsolását a hazai és a nemzetközi művészeti életbe. Kezdeményezett és közreműködött a művésztelepek és alkotóközösségek életre hívásában – aztán végezte fáradhatatlanul az ezzel járó ezernyi tennivalót – műegyüttesek létrehozásának volt szellemi irányítója.

1964-ben alapító tagja volt a Hajdúböszörményi Nemzet-közi Művésztelepnek, ahol harminc éven keresztül dolgozott.
A 70-es évek elejétől két évtizeden át résztvevője volt az Üzemi Tárlatok kiállítás-sorozatnak, amit az utolsó tíz évben már ő vezetett.
1982-től újraszervezte, és haláláig irányította a Hortobágyi Alkotótábort. Irányítása alatt a telep az egyik legbefolyásosabb hazai műhellyé nőtte ki magát, pár éven belül pedig nemzetközileg is elismert kolóniává vált, ahol festők és fotóművészek dolgoztak. A határon túli magyar művészek legkiemelkedőbb magyarországi patrónusaként tartották számon a 60-as évek végétől egészen haláláig. Mindkét művésztelepre – dacolva a rendszerváltás előtti hatalommal – személyesen hívta meg környező országok magyar művészeit, akiket nyugodt alkotói körülményekkel, kiállítási lehetőséggel, katalógussal, anyagi támogatással és kapcsolatépítéssel segített. Évtizedeken át egyedülálló, nyitott művészeti közösségeket épített magyar festőkből, grafikusokból és fotósokból, akikhez nagy létszámban csatlakoztak művészek a világ minden tájáról. Ezzel a Hajdúságot és a Hortobágyot bekapcsolta a művészet nemzetközi vérkeringésébe.

Égerházi Imre a művésztelepeken végzett munkája és festői minősége révén gyakran kapott meghívásokat külföldi alkotótáborokba. Rendszeresen járt Gyergyószárhegyre és Nagybányára (Románia). További nemzetközi művésztelepek, ahol Égerházi Imre jelentős időt töltött el (a teljesség igénye nélkül): Szabadka (Szerbia), Groznjan (Horvátország), Dubrinics/Bercsényi-falva,Kamjanka,Munkács (Ukrajna), Potsdam (Németor-szág), Kazimierz Dolny, Lublin (Lengyelország), Bessans, St. Michel (Franciaország).
Tanulmányúton volt: Sumenben (Bulgáriában), Klaipeda, Neringa városokban (Litvániában), Jyvaskylaben (Finnországban).
Több ilyen utat Debrecen városa tett lehetővé számára, ezzel is elismerve munkásságát és tovább ösztönözve őt az alkotásra.
A 90-es években a franciaországi St. Michelben a Les Européennes de l’Art en Thiérache tiszteletbeli elnökévé választották.

Égerházi Imrét már az ezredfordulón az Alföld egyik vezető mestereként tartották számon. Művészetét és művészeti szervezőtevékenységét Magyarországon és a határainkon túl is egyaránt elismerték.
Élete végéig töretlen lendülettel dolgozott, 1985-ig hivatalnoki állása mellett, hiszen csak nyugdíjas korára adatott meg neki, hogy kizárólag a festészetre és a művésztelepek szervezési munkáira összpontosíthasson. Családja anyagi biztonságát még az alkotói munkájánál is fontosabbnak tartotta. Saját művészetének menedzselése mellett sokat tett a művész közösségekért, kollégákért. Ezért tisztelték és szerették sokan az átlagosnál sokkal jobban.
Élete során huszonegy állami és szakmai kitüntetésben részesült. Képei megtalálhatók az Égerházi család tulajdonában, a Magyar Nemzeti Galériában, a debreceni Déri Múzeumban, különböző jelentős hazai és nemzetközi múzeumokban, közintézményekben, valamint gyűjtőknél. Életművét a hajdúhadházi Égerházi Imre Emlékház őrzi.