Önéletrajzi visszaemlékezésében írja Égerházi Imre, hogy felmenői között képírók is voltak, akik szolgálatukért az erdélyi fejedelmektől megerősített nemességet kaptak. Címerükben a vitéz bal kezében kardot, jobb kezében ecsetet és palettát tart. A hadházi kislegény ösztönös érdeklődésének, képességének tehetségét tápláló gyökerei messzire ágaztak térben és időben, amíg az ajándékba kapott első doboz színes krétával a tiszta falakra, kerítésekre rajzolt képektől maga is eljutott az ecsetig, a palettáig.
A hajdú és képíró őseitől öröklött, századok múlva feltörő képességgel, a zabolázhatatlan szabad hajdúk akaratával vette el, szerezte meg mindazt a tudást, amire szüksége volt, hogy maga is képíró lehessen.
Szívós következetességgel tanult mindenkitől, utcai festőktől, ablakok előtt állva-belesve, múzeumokat járva, szabadiskolában; meg azoktól a kortársaktól, akikkel festői felkészülésének ideje alatt kapcsolatba került. Nem keserítették el a sikertelen próbálkozások, kudarcok, s az sem, hogy nem tanulhatott tovább a vágyott pesti festő-iskolán.
Gyermekként bal tenyerébe kis olajfestéket nyomott, hogy egész nap vele legyen és boldogan szagolgatta, szívta magába napközben a festék szagát. Ez is erőt adott, eltökélt volt, tudta: „ez nekem sikerülni fog…”
A sokfelől begyűjtött hatások közötti eligazodásban, meg a szakma megtanulható részének, a technikáknak elsajátításában Menyhárt Józsefet vallotta mesterének.
Gyimesi táj II.
olaj, farost, 80×100 cm
1972
Jól megkülönböztethető, felismerhető festői világot, egyéni képírást alakított ki.
Nem mondhatjuk, hogy előzmények nélküli módon: képeinek szerkesztési rendjét a népművészet, a szecesszió alakította, színkultúrájára a posztimpresszionizmus hatott, művészi magatartását az alföldi festészet formálta, a végeredmény azonban már Égerházi Imre festői modorát jellemzi. De nemcsak a technikai és szerkesztési, kompozicionális jellegzetességekben, hanem a belső késztetés ösztönözte témaválasztásban, az őszinte fogalmazásban is sajátosak művei.
Eredendően és meghatározóan saját élet-, táj-, közösségi- és személyes élményei formálták művészetét. Gazdag élményanyagát kiapadhatatlanul dolgozza fel: a gyermekévek faluját és embereit, az erdélyi dombokat és hegyeket, az ölükben meghúzódó falvakat összebújó házaikkal, a magyar tájnak, a rónának, szülőföldjének festői látással megmutatott gazdagságát, változatosságát.
Alkotói szűrőjén rendezi, alakítja, formálja, átírja, szerkeszti megfestendő témáit, absztrahál, elhagy, sűrít, egyszerűsít, új rendszerbe állítja a képelemeket. A síkszerű szerkesztés, a képsík alig tagolása lehetővé teszi számára, hogy azonos dimenzióban jelenjenek meg időben és térben távoli események, emlékek, friss benyomások.
Egyenrangúsítja, az általánosítás értékével rendeli egymás mellé a mozaikokat, mert számára az áthatásuk, a szellemi összetartozásuk kifejezésének érvényesülése fontos.
Az sem mond ennek ellent, ha mondanivalója kedvéért egy-egy jelenetet úgy emel ki, elsőként az egyenlők között, hogy köré rendezi a többit. A montázsszerű szerkesztés a mondanivaló áradását segíti.
A határozott művészi szerkesztés, építkezés, absztrahálás ellenére sem idegenek, elvontak képei, mert a kifejezés szándékával kiemelt jelenségek, tájak, emberek, házak, eszközök, jelek valóságos tartalmakat idéznek. Az elvonatkoztatás látszólagos szenvtelensége mögött szándékában, gyökereiben, hitében, kiállásában nagyon is kitapintható művészi magatartás áll. Bár nem ragadja el festés közben a szenvedély, de mégsem érzelem nélküli az epikus nyugalmú előadás. (Korai képei között még gyakori a drámai hangvétel, amelyet az alakformálás eltérő módja és a sötétebb színhasználat is jellemez.)
A tömbszerű, kontúrozott, erőteljes formák, alakok és a finomabb, bensőségesebb hangulatok egyaránt azzal az apró, atomi elemekkel előadott felületkezeléssel épülnek fel, amelyet – jellegzetessé téve képeit – sajátos pointillizmussal alkalmazott.
A színépítkezésnek ez a módja nála a művészi mondanivalót szolgálja: a meseszövés részletező aprólékossága vezeti a nézőt és nem sommás kijelentések súlya nehezedik rá. A képmező teljes felületén harmonizálódnak egésszé a részletek.
Hajdúk I.
olaj, farost, 185×600 cm
1987
Táblaképeinek alkotómódszere, a montázsszerű képszerkesztés segítette nagyméretű pannóinak megtervezésében és megfestésében. A Hajdúk I. és a Hajdúk II. elkészítése régi vágyának megvalósulását jelentette: a maga művészi eszközeivel elmondani hitvallását az ősök előtt, megörökíteni emléküket. Eszembe jut, mikor szemérmes örömmel, nem dicsekedve, de azért büszkén újságolta, hogy a Hajdúkról készült reprodukció alapján a franciák neki, a magyar festőnek, a Saint Michel-i művésztelep vezetőjének adtak megbízást az 1598-as Vervins-i francia–spanyol békekötés 400. évfordulójára készítendő monumentális kép megfestésére. Nem bánták meg.
Művészetének színes palettájával szolgálta és kifogyhatatlan energiával, munkabírással szervezte szülőföldjének bekapcsolását a hazai és a nemzetközi művészeti életbe. Kezdeményezett és közreműködött a művésztelepek és alkotóközösségek életre hívásában – aztán végezte fáradhatatlanul az ezzel járó ezernyi tennivalót – műegyüttesek létrehozásának volt szellemi irányítója.
Van egy képsorozata, amelyet azután készített, mikor egy infarktus után a túlvilág kapujából visszatért. Sokan mondták már el szavakkal, akik hasonlót átéltek, de az általa festett képek, mert egy festő látomásai, a hitelesség erejével hatnak.
Jelképesek számomra ezek a túlvilági üzenetek: ahogy szerette volna festő lett, sikerült neki, nemessége megerősíttetett, és ahol most van – úgy gondolom – ott sem szűnhetett meg annak maradni.
Budapest, 2002. október 22.
Prokai Gábor
