Bulgáriában voltam Madarász Gyulával művésztelepen, illetve nem mint művész, hanem vendégként voltunk ott és egy sörgyárnak egy nagyon szép hatalmas vendégházában voltunk. Egy emelet volt a Gyuláé, egy emelet meg az enyém. És nagyon jól éreztük ott magunkat, volt ott bőven helyünk, sok vendég jött hozzánk, nagyon jól tudtunk festeni, nagyon jól tudtunk dolgozni. Egy teljes hónapot töltöttünk ott.
És egyszer egy török nemzetiségű festő – akivel igen jóban voltunk – meghívott magához és elmondta, hogy neki három felesége van, de nem hivatalosan, hanem az első az igazi, a második a technikus, a harmadik meg nem tudom micsoda, az is alkalmazottja volt. A burkolt többnejűséget a bolgárok adóztatták úgy, hogy majdnem egy havi kereset összegének megfelelő összeget kellett befizetni adóként az államnak. És azt mondta, hogy ezt úgy oldja meg, hogy az egyik a pivo-fabrikban, a másik a tabak-fabrikban megkeresi az adót. És minden 10 évben vesz egy asszonyt magához és mindig 18 éveset. Tehát minden tizedik évben egy újabb 18 éveset.
Mondtuk, hogy „De jó lenne nekünk is egy ilyen lehetőség! Hát a fenébe, ez egy egész jó dolog!” 10 évenként egy új asszony, az első rendezi a dolgokat és békességben él a három asszony. Azonban a harmadik feleség akit azelőtt vett, nagyon gyönyörű kis török lányka volt, 18 éves se volt még… És mondtuk, hogy „Istenemre de szép kis nő ez!” meg minden és nagy büszkén kihúzta Drafkóval a mellét és mondta hogy „És csak két kecskét adtam érte!. Két kecskéért a hegyekben lehet egy ilyen nőt venni.”. „Jajj Istenem, hát hol van az a hegy?”
„Menjünk már oda, két kecskére való pénzünk van nekünk is, vegyünk már egy feleséget ott!”. Aztán mondta ez a Drafkó meg a bácsi, hogy ha komolyan gondoljuk a tolmácsot, akkor arra a vidékre elmehetünk, nézzük meg azokat a török falukat, amelyek a hegyekben megmaradtak és a bolgárok nem bántják őket és még nem tudták bolgárosítani őket, tehát ugyanúgy magukba olvasztani. Először mentünk vonaton, aztán mentünk buszon, aztán kis autón – ilyen terepjárón -, aztán szamáron, ilyen öszvéren mentünk a hegyekbe. Majdnem egy teljes napba került, míg odaértünk… A két Drafkót nagy szeretettel fogadta az apósa, akinek még volt otthon 3 vagy 4 lánya is.
Bulgária 600 év III.
monotípia, papír, 78×62 cm
1973
Öreg török – sumeni rajz
filctoll, papír, 33×24 cm
1973
Mi mondtuk, hogy „Lány akarunk venni, azért jöttünk.”. Két kecske ára akkor a nekünk fizetett tiszteletdíjnak 1/3-a volt – tehát nyugodtan meg tudtuk volna venni a lányt. Meg is alkudtunk aznap. De micsoda körülmények között éltek! Faházban, fatányér, favilla, az állatok bent… De nagyon tiszták és rendesek voltak, csak az a szörnyű elmaradott állapot, ami ott volt az már nekünk szinte már ismeretlen, múzeumokból ismertük csak. Hát aztán megmondták, hogy ez az effendi – rám mutattak – akar venni egy lányt. Hát mondom „Én vennék egy lányt!” – félig viccesen, félig komolyan. Megkezdődött az alku – mert tudni kell, hogy a törököknél aki nem alkuszik az nem is ember. Úgyhogy a lány árát négy kecskében szabta meg. „Ááá – mondtam – az sok!”
Körülbelül 3 órát alkudoztam vele, jó késő volt már (közben volt egy vacsora) mire megállapodtunk a lány árában; két kecske. Na két kecskéért nekem adja a lányt. De mi se a lányt nem láttuk, sem az asszonyt nem láttuk, a férfiak magunk ettünk ott, ki volt készítve… És mondta, hogy holnap reggel megmutatja a vásárolt portékát és a vásárolt portékát ki kell holnap a két kecske árával fizetni. Én már ott éltem a gyanúperrel és mondtam a tolmácsunknak, hogy „Te, Raskó bátyám, nem lesz ebből jó… Ez annyira komolyan veszi ez a férfi hogy baj lesz ebből!” „Hát – azt mondja – majd megmondjuk!”
Reggel felébredtünk, hideg vízben megmosdottunk az udvaron, egyszer csak kiszalad egy nagyon szép kislány és levágódik az én lábam elé – egy ilyen vietnámi papucs volt a lábamon, és még szerencse, hogy előtte megmostam – és elkezdte csókolgatni a lábamat az a lány. Elkezdte mondani, hogy „Effendi, Effendi!”, tolmács meg fordította, hogy „Nagyon boldog a lány hogy megvetted, hogy megszabadulhat ettől a szörnyű környezetből, ami itt van és Ő is, mint a testvére, festőnek lesz majd a felesége meg minden”
„Hú – mondom – itt nagy baj lesz!”. Éreztem, hogy nagy baj lesz, hogy tragédia lesz. És akkor mondtam, hogy „Az a nagy baj, hogy most nem tudom elvinni, de kifizetem, és majd eljövök érte!”. A lány, amikor megtudta, hogy nem viszem el most, hát ő hisztérikuson visítva magán kívül hányta magát és olyan szörnyű dolgot csinált, hogy látni is borzasztó volt. Aztán később csak hallottuk, hogy a szobájában úgy nyüszít, mint egy kiskutya mint amikor megverik.
Hát ez a lányvásár nem olyan jól sikerült, megmondtam az apának, hogy nem tudom most elvinni a lányt, mert papírok meg egyebek kellenek hozzá, de kifizetem, és majd érte jövök. Az öreg azt mondta, hogy „Na jó, tudom én, hogy nem akarja elvinni, de a pénz akkor is jogos, mert megalkudtunk rá! Hogy elviszi-e vagy nem? Kezet fogtunk! Az alku megvolt!”
Így vásároltam én Bulgáriában két kecskéért egy nagyon gyönyörű lányt, akit hogy a fenébe hozhattam volna haza és hogy mondom a feleségemnek, hogy „Nézd csak, meghoztam a második asszonyt!”
Égerházi Imre
Török asszonyok a Vitosa ulicán
filctoll, papír, 33×24 cm
1973
Török férfi
filctoll, papír, 33×24 cm
1973.08.28.
Sumeni tanulmányi út
