Égerházi Imre egy + egyes kiállítása a Néptáncházban

Égerházi Imre Tél Gyergyóban című festménye jó választás volt erre az alkalomra. Igaz, nem konkrét motívum benne a tánc vagy a dallam, hiszen többnyire ilyen inspirációjú munkákat láthattunk itt a paravánon, ám kifejezi azt az emberi tartást, azokat a lelki tartalmakat, melyek a tánc sajátjai is. Nem beszélve arról, hogy a kép ritmusa felidéz egy olyan gesztussort, amit könnyen át lehet ültetni a tánc nyelvébe is.

Égerházi Imre mindvégig következetes maradt egyéni profiljához, tehát ez a festmény is legalább annyira egyedi, mint amennyire kifejezi az alkotó művészetét, habitusát, mutatva a mélyből fakadó és az emberi létezés gyökereihez visszairányító rendet, valamint ebben a letisztultságban a megmaradás esélyeit, a túlélés lehetőségeit keresve.

Arany Lajos újságíró, művészeti író az Ihlet a rónán című könyvében az Alkotótábori törzstagok művészetét külön-külön is jellemezve, az Égerházi Imréről számos megállapítás mellett utal a ritmikus, illetve a konstruktív szerkesztésre és formára, a kompozíciós rendre, az egyensúlyteremtő rendszeretetre, a harmóniára, a béke- és nyugalomsugallatra, a puritanizmus, ami szembeszegül a mai káosszal, homállyal és mellébeszéléssel. Megfogalmazása szerint a művész a „szecesszió stilizált formáit, hagyományait, annak vonalvezetését is felhasználja”.

A Tél Gyergyóban is sajátos ritmusú kompozíció, az egyszerűség és a rend, ember és környezete egységének, együtt lélegzésének, a humánum megtartó erejének, a táj és az ember lelke együttes szólamának szép kifejezője. S mivel általában jellemző a művészre, hogy csak azt ábrázolja, ami fontos, ami hangsúlyos, a letisztult formákban, a kiegyensúlyozott szerkezetben képes elérni a kisebb méretek esetén is egyfajta monumentalitás érzetet.

Látványfestészet az övé, ám a látványelemek körvonalazásában, mint ezen a képen is látjuk, megtart egyféle grafikai szemléletmódot is. A látvány pedig egyrészt azt jelenti, amit mutat, tehát konkretizálható az üzenete, másrészt jelképes tartalommal telítődik: az elemek egymáshoz fűződő viszonya új jelentéshálót hoz létre, megmutatja a festmény egy másik szintjét is. Ezen a ponton pedig, bár a valóságelemekből indul ki Égerházi Imre, átfogalmazza, saját képére formálja a valóságot.

A stilizált és mértéktartó, több esetben absztrahált formákra jó példa a festménye. Van a képnek egy virtuális középpontja, amiből megnyílik a mű teljes univerzuma, s ami túlnő a kereteken. Nem csak a gyergyói telet idézi meg, hanem az erdélyi életformát is, a benne élő emberek tartásával együtt.

Jellem és sors jelenik meg együtt, ember sorsa, jelleme és a tájé, a környezete, s képes arra, hogy egyetlen figura révén is felvillantsa egy egész megtartó közösség sorsát és jellemét.
Különös helyzet mindehhez még a tél, az embert próbáló évszaké. A tél a csend ideje, s mint ahogy Hamvas Béla fogalmazta: az a helyzet, amelyben a leginkább táplálkozhatunk összegyűjtött emlékeinkből, felkészítve magunkat az újjászületésre. A tél a csend ideje, a kitartás ideje. A tél alatt nyilvánul meg az ember számára a leginkább az, hogy az időnek teste van. Egyszerre súlyos és könnyű, gyúrható, mint a hó és szikár, mint a tapasztalt férfiarc. Ezeknek a gondolatoknak a jegyében, a képet látva, a társítható üzeneteket felidézve, és a magam számára is értelmezve született meg néhány verssor. A gyergyói emberről szól, akit én személyesen nem ismerek. Arról a gyergyói férfiról, akit Égerházi Imre festménye hozott elém.

99-es Hortobágyi Alkotótábor Katalógus
Vitéz Ferenc írása