Égerházi Imre – Hajdúhadház szülötte
Égerházi Imre Hajdúhadház szülötte. Ez a hajdú város és Debrecen határozta meg indulását, hiszen tanulmányait e két helyen végezte, s itt foglalta el helyét azok között, akik mindennapi munkájukkal részesei az emberiség életének. Mindennapi munkája mellett a kora ifjúságától benne feszülő alkotni és teremteni vágyás és készség kibontakoztatásához tette meg a kezdő lépéseket a debreceni képzőművészeti szabadiskolában, ahol Menyhárt József festő- és grafikusművész irányítása és útmutatása mellett haladt egyre előbbre a maga választotta úton. Tehetsége és rendkívüli szorgalma, célratörő tudatossága és önmaga iránt támasztott igényessége révén azok közé emelkedett, akik Debrecen képzőművészeti életét gazdagítják alkotói tevékenységükkel. Ugyanakkor művészetszervező munkásságával a hazai művészeti élet vérkeringésébe kapcsolta azt be. Úgy gondolom, hogy túlzás nélkül mondhatjuk az is, hogy e művészetszervező tevékenység néhány ponton a közeli és távolabbi európai régiók művészetéhez is köti személyes ismeretsége által a hajdúsági művészek munkásságát. E két tevékenység Égerházi Imre puritán természetéből és neveltetéséből természetesen következik. Puritán természete és neveltetése magában hordozza az önmegvalósítás igénye mellett a közösségért való fáradozás igényét is.
Égerházi Imre képzőművészeti munkásságát talán témaválasztásának sokrétűsége jellemzi. Témáiban azokkal a jellegzetes motívumokkal találkozunk, melyek azáltal lesznek dominánsakká, hogy ő kiemeli a mindennapiságukból és így mindenki számára ismerős világot alkot belőlük. Az így kiemelt jellegzetes motívumokhoz kialakította sajátos stílusát és színvilágát is. A téma, a stílus és a szín minden művén jól ötvöződik és egy sajátos alkotói világot hoz létre. Színvilága is ehhez a sajátos alkotói világhoz igazodik. Visszafogott, szemet nyugat színekkel teremti meg alkotói világát. Stílusa leegyszerűsítő, de kerüli az önkényes torzításokat. A jellegzetességek kiemelés mindig a festői élmény sűrítését, a lényeg megragadását szolgálja.
Művein, tiszta, világos, aprólékos műgonddal megoldott szerkesztéssel találjuk szembe magunkat. A képmezőket szélesen teríti egymás mellé. Tagolásukat szinte mértani pontossággal szerkesztett vonalrendszerekkel oldja meg. Vonalai pontos szerkezeti rendbe illeszkednek, és nagy tömbökbe tagolják a képmezőt, de ugyanakkor össze is fogják a látványt. Vonalvezetésének lendületével mozgásba hozza, élővé teszi az ábrázolt tájat, tárgyat, portrét egyaránt. Vonalrendszere áttekinthető, rendezett és azt jól egészíti ki a témával egybehangolt színvilág is. Egy-egy erős szín adja meg kifejezésmódjának alaphangját és ahhoz igazodik a színcsalád többi tagja úgy, hogy a szorosan kapcsolódó színeket bontakoztatja ki, s azok tónusának töménysége pontosan illeszkedik a mű egészéhez. Képein megőrzi a formák plaszticitását, s így tisztázza azt, hogy mi a fontos, mi a hangsúlyos abban az élményben, amely alkotásra késztette.
Témáit természetesen környezetéből meríti. Azt a tájat festi, melynek segítségével leginkább ki tudja fejezni magát, el tudja mondani élményeit és vágyait. Expresszív erővel jeleníti meg a Pusztát, a Puszta pusztuló kútjait, tanyáit, Csokonai, Petőfi, Krúdy világát és a történelmi események egy-egy mozzanatát. Erős kontúrokkal fogalmazza meg az erdélyi élményeit, melyek nemcsak dokumentációi egy pusztuló, elvesző világnak, hanem Égerházi Imre emberi, történelmi, irodalmi ismereteinek és élményeinek a kifejezői is. A meseszerű elemeket, a balladai hangulatot világos és pontos megfogalmazásban tárja elénk. Ebből a világból táplálkozik motívumvilága az utóbbi évtizedekben festményen, rajzon egyaránt. Ezzel a világgal való találkozásról ő maga így vall:
„Mint cserkész, az iskolai cserkészcsapattal 1941-ben jártam először Erdélyben. Rév környékén, a Körös partján táboroztunk. Élesdre jártunk húsért, a környéken nagy gyalogtúrákat tettünk, fürödtünk a folyó hideg, sebes vizében, énekeltünk a tábortüzeknél, barátkoztunk az ott élő magyarokkal.
1956 nyarán voltam ismét Erdélyben, Marosvásárhelyen. Első rajzaimat, képeimet a Somos tetőn készítettem a kanyargó Marosról, a román temető fatemplomáról. Ekkor jártam többek között Nyárád, a Küküllő mentén, voltam Szovátán, Borszéken, Gyimesben és Csíkban, ebben az időben szereztem az első székely és román barátokat. Ezután szinte minden évben jártam Erdélyben, Moldvában, más-más tájakon, ahol sok embert ismertem meg, köztük művészeket is.
Szíj Rezső művészettörténész a budapesti kiállításomról az Alföldben írt kritikájában írt az őseimről: „…minden valószínűség szerint Égerházi Mihály abból a mezőbándi Égerházi családból származott, akik művészetükről közismertek voltak. Ebben a családban élt és dolgozott Égerházi, másként képíró János, aki Bethlen Gábor fejedelem idején István nevű testvérével festette az alvinczi, a gyulafehérvári paloták mennyezetét, termeit, a gyulakutai Református templom kazettáit. Címerükben hármas halom felett turulmadár hátán vitéz. Bal kezében kard, hegyén levágott török fej, jobb kezében paletta és néhány ecset. Felette felírás: QVOD LIBET LICET.”
Égerházi Mihály ősöm, aki bösházai illetőségű volt, előneve szerint és az 1600-as években már Hajdúhadházon élt. Apafi Mihálytól nemesi oklevelet és címert kapott. A címer leírásában a következőket olvashatjuk: „… kék színű pajzsnak alsó mezején jobbra forduló férfi kar háromágú zöld babérágat kinyújtva tart, a mező közepén hullámzó szalag az alábbi felirattal: A MŰVÉSZETÉRT, AZ OTTHONÉRT…”.
A Hajdúsági Művésztelep megalakulását követően helyi ismereteim miatt az erdélyi festők meghívását rám bízták. Sokat fáradtam azért, hogy onnan magyarok, románok jöjjenek, olyanok, akik szívesen dolgoznának velünk. Hívogató útjaim és a Művésztelepen töltött idő alatt nagyon sok barátot szereztem: Nagy Pál, Georghe Oláriu, Gaál András, Balázs Imre, Frentin Sever, Plugor Sándor, Márton Árpád, Páll Lajos és sokan mások.
Többször hívtam a művésztelepre Zsögödi Nagy Imrét is, aki megköszönve, viccesen azzal utasította el, hogy ha egy szép húszéves lányt is adunk „csicskásnak” és némi energiát, még meggondolja. A fiatalokat: Márton Árpádot, Gaál Andrást és Sövér Eleket ajánlotta.
A hivatalos szervek az utóbbi években nem szívesen vették az ott rajzoló, festegető embert. Nem kis kellemetlenségeim is voltak emiatt.
Negyven év után 1990. augusztus hónapban végre hivatalosan is együtt dolgozhattam Gergyószárhegyen román és magyar festőkkel. Felejthetetlen szép élmény volt, különösen, ha arra gondolok, hogy legszebb képeimet Erdélyről és az ott élő emberekről festettem. Erdély az én életem, festői munkásságom egyik fő meghatározója volt és ma is az.”
Égerházi Imre fest és rajzol, metsz linóleumot és készít monotípiát. Valamennyi technikában formái mértékadóak, a stilizálásban, az absztrahálásban csak addig megy el, amíg az a téma, a mondanivaló rovására nem megy. Munkáin ezért marad meg a tárgy, a táj, az ember sajátos karaktere. Formában, színben, szerkezetben a ritmus rendjét érvényesíti egy sajátos érzelmi töltettel és így alakul ki világos, tiszta, szabatos művészi kifejező nyelve.
Lenkey István