Égerházi Imre – Hitvallásom

Úgy érzem, hogy akkor vagyok igaz, ha követem a valóságot, ha festészetemben korunk társadalmi, emberi, érzelmi viszonyai tükröződnek. Festek, rajzolok, ahogyan belsőm diktálja. Nem spekulálok, nem igazodok az éppen soros “divathoz”, nem igyekszem olyan képet festeni, amelyik mindenáron az “újat-keresés”, a kísérletezés jegyében születik.

Szeretem viszont, ha mond a képem valamit a nézőnek, ha köztünk a kép által kapcsolat teremtődik. Szeretem a tiszta képi rendet, a színek harmóniáját. Kerülöm a harsányságot, a sok mindent takaró homályt, a meghökkentő abszurdumot. Nem akarok “polgárt pukkasztó” lenni. A szép esztétikum nyelvén szeretnék beszélni.
Nem vagyok híve a nagy váltásoknak, a 180 fokos fordulatoknak. Kis lépésekkel igyekszem korszerű lenni. Igyekszem viszont megérteni és elfogadni mindazokat, akik “másképpen” gondolkoznak, még akkor is, ha a könnyű siker divatlován lovagolnak.
Hiszem azt, hogy a művészetnek jövője van és ez: nem a képtelen képé!

Kevés alkotónak adatik meg, hogy teljesen új utat törjön és teremtsen a művészetben. Nagyon nehéz ma már olyat alkotni – nem csak a festészetben -, hogy valakit valakivel ne lehetne rokonítani, kapcsolatba hozni. A “saját nyelven beszélés” a legnehezebb. Egy olyan kifejezési forma, amely csak az alkotójára jellemző. Nem kis munkámba és időbe került, míg a meglévő izmusokból és saját elképzelésemből sikerült egy rám jellemző forma- és színvilágot kialakítani. A konstruktív kubizmus két dimenziója elmerevítette a képeimet, ezért az impresszionisták poentirista levegőjét kellett kölcsönvenni, hogy éljenek a képek. Látszatra – mind minden, ami már megoldott – egyszerű. A megszokott perspektíva helyébe a “lapok” egymás elé és mögé helyezésével kellett a távlatot megoldani. A “márványozás”, a “rárakás”, a “visszakaparás” csak dúsította a képi felületet.

Nem tartom bántónak – épp ellenkezőleg -, amikor művészeti írók munkásságomat rokonították a magyar szecesszióval, az alföldi festészettel. Nagy veszteség lenne a művészetben, ha annak nemzeti jellege teljesen megszűnne, de az sem jó, ha csak az dominálna.
Mivel magyarnak születtem, ha író lennék, magyarul írnék, ha zenész lennék, támaszkodnék a hagyományokra is, ezért természetesnek találom, hogy festészetemben ezek feltalálhatók.
Legszívesebben a Hajdúság, Hortobágy, Erdély tájait, embereit rajzoltam, festettem. De Ady, Krúdy, Petőfi, Csokonai, Rákóczi, Dózsa, Bocskai, Kodály, Bartók is ecsetem alá került.
Festettem Európa, Ázsia igen sok országában, ahol megfordultam, vagy művésztelepen voltam. Megismertem a kortársak művészeti törekvéseit, találkoztam a korábbi alkotók eredményeivel, s mindez segített önmagamat megtalálni, hitemben, munkásságomban megerősíteni.

Égerházi Imre