Égerházi Imre kiállítása
Aki rendszeres látogatója a debreceni kiállításoknak, s esetleg el szokta olvasni a recenziókat vagy a meghívó-szövegeket is, az sok mindent tud már Égerházi Imréről. Hallhatott, olvashatott rendhagyó művészi pályájáról, láthatta e pálya korábbi fázisait, kibontakozását, beérését. Mert a legújabb kiállítás nemcsak egységes művészi szemléletével ragad meg; bizonyítja a beérkezést, egy önálló látásmód, egy szuverén egyéniség kialakulását.
Aki belép a kiállító terembe, annak első benyomása a képek színvilága. Sötét tónus, bizonyos komorság fogadja; láthatja a színértékek átmeneteinek valóban finom, szinte impresszionista érzékenységű kidolgozását, s azt is, hogy a színvariációk mindig visszaolvadnak a sötét tónusba. Bravúros színkezelés jellemez több képet. Az Ősz című barnás-vöröses tónusa oly finoman árnyalódik, hogy az önmagában is sötét alap szinte árnyékszerű elszíneződést kap, kiválás és visszaolvadás különös, kevert színritmusát ugratván ki. A színélmény aztán ráirányítja figyelmünket a térkitöltés egészen sajátos megoldásaira. Nagyobb felületek válnak ki egy-egy képből: falrészek, házhomlokzat vagy a korsó a Korsós csendéleten. A futólagos rápillantás keveset vesz észre rajtuk, mintha kevert színekből összeálló, a sötét alaptónussal rímelő, foltszerű felületek lennének. Elmélyültebb, gondosabb szemlélet aztán – főleg jó világításban – megláthatja, hogy a felületek rendkívül gondos, pontról pontra haladó kimunkálása ez, szinte a pointilizmusból ismert technika, csak éppen ellentétes cél érdekében. Az eredeti pointilizmusban mindig volt valami szín-orgia, a pontszerű, kis foltok egymásra halmozása, különös kevertség-élményre való törekvés. Égerházi felületein a szinte négyzetcentiméternyi kimunkálás a színértékek közeli átmeneteit, közeli árnyalatait halmozza, amely végül, távlatból nézve, egységbe olvad vissza, szinte a foltszerűség benyomásához közeledik, tehát a pointilizmussal ellentétes eredmény adódik. Maga mondta el, hogy arra a bizonyos korsóra eredetileg néhány díszítőmintát akart ráfesteni. Már húzta is a – talán folklórmotívumok vonalait, amikor visszatért a nehezebb útra: az adott felületek jelzett módon való formálására. Nos: aki belép a terembe, annak első benyomása a képeknek ez az egységes színvilága, az anyag belső rokonsága, a színszimbolikának talán egy adott időszakasz alkotói hangoltságát is kifejező egysége.
A szemlélődő következő élménye a képek epikuma. Tudom jól; főleg az erősebben absztraháló festők tiltakozni szoktak az ellen, hogy történeteket, zsánerképeket esetleg látvány-élményt keressünk műveikben. Igaz viszont az is, hogy néha a legmodernebb irányzatokban is jól összefért festőiesség és irodalmi jellegű, leíró, történést elmondó vagy belső tartalmakat kifejező mozzanat. Az expresszionista festők például sohasem restelték íróbarátaikat, irodalom és festészet egymáshoz közelítését, azt, hogy műveik néha Strindberg vagy Dosztojevszkij egy-egy passzusához kapcsolódtak. Nos, ami elmondható e kiállítás epikumáról, az jórészt olvasható a meghívószövegekben is. Említi a szöveg a Tárlaton és a Karámban című képek szociális érzelmeit, a böszörményi és az erdélyi tájélményeket, a tematikai bővülést, a figurális ábrázolás jelentkezését. Ha figyelmen kívül hagyjuk Égerházi vonzódását a grafikához, a temperához vagy a walkidhoz, ha csak olajképeit nézzük, akkor is táguló világába láthatunk bele. De éppen ezek az epikai mozzanatok figyelmeztetnek, hogy a dolgok, a fogalmak itt valahogy elszíneződnek. A tájkép nem úgy tájkép, ahogy megszoktuk, mondjuk az impresszionizmusban, hiszen éppen a színöröm hiányzik belőlük. Az alakok is valahogy mások; nem naturálisak, de nem fejezi ki lényegüket az absztrakció fogalma sem. Éppen az epikai elemek figyelmeztetnek tehát, hogy mélyebbre kell hatolnunk a képek felfogásában.
Igaz, az abszurd, abszolút művészeteknek is utat nyitott Cézanne ötlete, miszerint minden természeti forma visszavezethető geomertiai formákra. Mégis, hadd említsek két képet, amelyet sokszor néztem és csodáltam: Braque Női fejét és Város a dombon című képét. A női arc geometrikus osztottsága, a domboldal halmozott, kusza geometriai formaelemei valamilyen hallatlan erőt képesek kifejezni: robosztusságot, a várost tartó hegy titáni nyugalmát. Égerházi tájképein s főleg utcarészletein, házkompozícióin szép, szinte spontán egységbe olvadnak, szinte nyugalmas egyensúlyba jutnak a látvány természeti formái és a geometriai elemek. A Kapualj ívek, háromszögek s egyéb térformák természetes konstrukciója. A formák erős kontúrjai ráadásul külön színmezőket határolnak, amelyeken belül a valőrök átmeneteinek a már említett gondos kimunkálása, a kép tónusegysége uralkodik. Hegyi tájain is megfigyelhető a térnek ilyenfajta osztottsága, elszíneződése és színharmóniája, s bár oldottabb módon, de itt is hasonló benyomásunk támad: látványformák és geometrizmus spontán, természetes egyensúlya.
Ide kívánkozna még valami! Megfigyelhető, hogy rendszerint két dimenzióban terjeszkednek szét a képek. Van perspektíva is, de néha elmarad, s szinte látomásszerű, szimultán egymásra növesztésssé torlódnak össze a formák. A Hegyek alatt című kép női alakja rámagasodik a házra, szinte összenő vele. Máskor a távlat-szabály törvényei szerint parányul bele a ház a tájba, szinte törékeny lélekvesztő lesz félemeletes arányok ölén. Akárhogy is van: a szerkesztés, a komponálás mindig uralkodik a dolgokon, valóban oldott, józan konstruktivitás munkálja ki a kép egészét. S ha a színek komorabb hangoltságot sugallnak, akkor ez a rendező konstruktivitás az anyagot alakító, elrendező ember győzelmévé nő, egyfajta rendélménnyé általánosul bennünk.
Érdekes az emberi alakok technikai megoldása is. Említettem már, hogy aligha nevezhetjük természetelvűségnek, de nem megnyugtató az absztrakció fogalma sem. Égerházi szeret elvonatkoztatni, de csak bizonyos határig. Vigyáz arra, hogy a szemek mindig élők legyenek, hogy melegséget sugározzanak az elmerevített formákba. Inkább stilizálásnak nevezném ezt az ábrázolásmódot, ahol a stilizált vonalvezetés valamilyen jellegzetesség kiugratására irányul. A Kucsmás férfi elhegyesedő arca egy háromszög kompozíciót kelt életre. A karám nőalakjaiban különös keleti arctípust hangsúlyoz a kiugró csontozat és az eltüntetett homlok. Sajátos kép a Kapu előtt: az arc, a fej vonalaiban már-már megemelt szabályosság, megszépítő arányosság erősödik fel, s legfeljebb egy-két sötétebb folt ellenpontozza. Stilizálásnak és élő formáknak itt is az az egyensúlya jön tehát létre, mint a tájképeken vagy az utcarészleteken. Egységes, szép, rangos képekből állt össze ez a kiállítás, megérdemli a közönség és a műkritika figyelmét.
Kovács Kálmán
Alföld Irodalmi és Művelődési folyóirat, 1969. június
