Infarktusom története

Égerházi Imre elbeszélése alapján

Megismételném, hogy soha abba a tudatba nem tudtam belenyugodni, hogy egyszer meg kell halnom. Mindig mindenem tiltakozott ellene, tehát halálfélelmem volt. Nagyon féltem attól, hogy egyszer el kell pusztulnom és mindig menekültem ettől a gondolattól. Most már egészen másképp vélekedek erről a dologról: szent meggyőződésem, hogy a halál után van élet, de hogy milyen formában és milyen dimenzióba kerülünk, és mi kerül oda be, ezt nem tudom. Ezt csak sejtem, mert amikor nem éltem (bizonyára akkor következett be) rövid képsorok (mint a televíziósok, amikor valamiről snittet készítenek), snittek jelentek meg. Ilyen snittem van 8 darab, ami annyira konkrét, pontos, tiszta, és éles, olyan pontosan emlékszem rá, hogy bármikor a legapróbb részletekig el tudom mondani, vissza tudom idézni. Nem is tudom, hogy tudott az agyamba ilyen mélyen és erősen beragadni ez a képi világ.

Nem kezdenék még bele egyenlőre a történetbe, hanem elmondanám: az ember egész életében dolgozik, éli a megszokott életét. Ha valamilyen irodalomhoz hozzájut, akkor azt elolvassa és kinek milyen alkata van, a szerint válogatja magának azt. Én hallottam arról, hogy ebben a témában már több mindent leírtak, de nem is akartam tudni róla. Magáról, a halállal kapcsolatos dolgokról nem akartam olvasni, nem is olvastam, tehát semmit sem tudtam. Azért tartom ezt fontosnak előre elmondani, mert később aztán amikor én kezdtem a dolgaimat elmesélni, hogy mit láttam és ezek hogyan történtek, akkor többen azt mondták: „hát erről én már olvastam valahol!” Később kaptam is ajándékba, dr. Kovács Évától egy könyvet, amelyikben benne volt az is, amit én elmeséltem, átéltem. Annyira meglepődtem rajta, amikor elolvastam (ez volt az első könyvem, amit ezzel kapcsolatban olvastam), hogy ezek az emberek pontosan ugyanazt mondják el, amit én. De – gondoltam – ki fogja nekem azt elhinni, hogy nem a könyvet olvastam előbb és most csak elmesélem azt, saját élményként. Egy kicsit le is hangolt, hogy az én szavam hitelessége került csorba alá, de később belenyugodtam, hogy nem az a fontos elhiszik-e vagy nem, hanem amit megéltem. Ezeket az élményeket elmeséltem orvosoknak is, tudniillik az a háziorvos, aki Hollandiában másodszor kezdte az élesztésemet, meglátogatott a brédai kórházban. Ő ismert engem, mivel látott, de én nem ismerhettem fel, mert csak a falon túlról (tehát, mikor nem éltem) láttam őt. Bejött a szobába és keresgélte melyik ágyon lehetek. Majdnem ugyanúgy nézett ki, csak a ballon most a karján volt. Hárman voltunk abban a szobában, de mivel szellőztetés volt, erősen betakaróztunk. Odaszóltam neki: „Hello doktor!” Akkor odajött és érdeklődött a hogylétem felől. Mondta, hogy volt a főorvosnál: elég jól vagyok, lehet benne bízni, megmaradok… stb. „Honnan ismert maga engem? – kérdezte – Hisz nem is találkoztunk!” Mondom: „Én láttam, mikor csengetett, bejött és foglalkozott velem. Felismertem.”  „Hogy lehetséges ez?” – majd szólt: „Moment!” és elment, de kis idő múlva visszajött egy adjunktussal, aki az intenzív részleg aktuális ügyeletese volt (nem vezetője!). Elmesélte neki, hogy én megismertem őt és el kezdtek kérdezgetni arról, amit már előzőleg elbeszéltem: hogy láttam őt felülről az épületen kívül, hogy jön, hogy dolgoznak, nyomják a mellkasomat, élesztenek. Mindent elmondtam. El voltak képedve és több orvos is csatlakozott, akik a kórházban dolgoztak, majd sokáig tárgyalták még ezt a témát az ágyam végében hollandul. Annyit kérdezett még az osztályos orvos (nem az adjunktus): „Megengedi- e, hogy ezt mi regisztráljuk valamilyen formában az iratanyagában?” „Persze, írják be! Ha ez valamit jelent, csak írják be!” – így kerültem be valami adatbankba, mint olyan személy, aki már látott ilyet.

Még a többi élményeimről is kérdezgettek, amiket később itt is el fogok mondani.

Elmondtam, de nagyon körülményes volt, mivel ’konyhanyelvi’ szinten ismerem a német nyelvet. Nagyon körülményes volt ilyen bonyolult, összetett lélektani dolgokat, szakkifejezéseket elmondani, úgy, hogy a lényeget megértsék. De mikor megértették, ők is csodálkoztak rajta. Főleg azon csodálkoztak, hogy olyan pontosan, érzékletesen tudom visszaadni a látványt, amit láttam, s az érzést. Ez látványvisszaadás abból fakad, hogy én ugye festek. Az érzelmi visszaadást viszont nem tudom miből. A lényeg az, hogy miután elmeséltem az egészet és tudták, hogy festő vagyok, az egyik orvos (akit nem ismerek, csak többször láttam a kórházban) javasolta: érdemes volna ezeket megfesteni.

Akkor ez abba is maradt. Majd, amikor már itthon voltam, többször észrevettem, hogy hiába magyaráztam el bárkinek mit láttam, úgy visszaadni megközelítőleg sem lehetett a történteket. Ha azt mondom kék volt, mindenki gondol egyfajta kékre. Ha ezt mondtam a fa mozgott és ilyen-olyan formájú volt, akkor mindenki a maga világában elraktározott faformákra gondol, egyáltalán nem biztos, hogy arra, amit én láttam. Tehát a formákat is meg kell adni pontosan. Többször felvetődött, hogy azok, akikkel beszélgettem erről, nem értették meg úgy, ahogy én szerettem volna, mert utólag még rákérdeztek a részletekre. Éreztem, hogy a nagy képet, az egészét, nem látják. Akkor, a böszörményi Művésztelepen határoztam el (1 évvel az infarktusom után), hogy elkezdem megfesteni ezeket a képeket, amiket a klinikai halál állapotában láttam. Próbáltam visszaemlékezni van-e még valami, de csak 8 tiszta képem van, ezt tudom visszaadni. Ebből is 3 egymással rokon.

Mikor az első képet megfestettem, nagyon rosszul lettem ott a telepen, iszonyatos módon vert a szívem (100-on felül volt). Gondolom túlságosan átéltem ezeket az élményeket. Van egy kedves barátom, Katona Gábor, aki belgyógyász. Felhívtam és mondtam: „Gabikám! Mi az eget csináljak? Bemenjek innen, bevitessem magam? Festem ezt az élményemet és iszonyú szívverésem van.”

 „Nagyon szeretnéd megfesteni ezeket a dolgokat?” – érdeklődött.

„Szeretném, de olyan hatást vált ki belőlem, hogy meg vagyok ijedve.” – válaszoltam.

Megmondta milyen gyógyszereket szedjek be, mivel előzőleg is ő kezelt engem. (Őt neveztem meg Hollandiában, mint továbbkezelő magyar orvost, mivel ott más a rendszer: nem úgy, mint itt, hogy egészségügyi szervezet vesz át és akihez tartozik, oda kell mennem. Hanem személyt kell megnevezni.)

Beszedtem a gyógyszereket, lefeküdtem és jobban is lettem. Kb. 1 óra múlva felhívott, megkérdezte hogy vagyok és nem tettem-e le róla, hogy megcsináljam ezt az élményanyagomat.

„Bár én is szeretném látni, mint orvos. Egy ember, aki vissza tud adni belőle. De ha nem akarod, ne csináld!” – mondta.

„Nem tudom, nagyon gondolkozom rajta.” – válaszoltam.

„Hogy megkönnyítsd a helyzetet, fessél valami mást. Most ne fesd azt tovább, fessél valami mást és akkor könnyebb lesz.” – javasolta.

„Mi a fenét fessek?” – kérdeztem.

„Láttam nálad a nagyiványi régi temetőnek egy rajzát, fesd meg azt.! Témánál maradsz, nem lesz idegen.”

És akkor megfestettem azt. Kiment a rossz érzés, a szorongás, s a 2. képet már a következő napokban úgy festettem meg, hogy elég volt 1 elénium, 1 trazikort és 1 nem is tudom mi. Négy képet sikerült is akkor megfestenem, de ez nem volt egyszerű feladat, mivel, amit én láttam (ezek a rövid snittek), mozogtak. Nem statikusan, mereven állt a világ, hanem mozgott (majd a képeknél erről beszélünk). Ki kellett választani azokat a motívumokat, amelyek a mozgó világot stabil helyzetben is valahogy ábrázolni tudják, a lényeges dolgok rajta legyenek. Ez olyan, mint mikor festettem a hajdúkat, a hajdúk történetét (egy 6m x 185-ös panvóra több száz figurát). A történetük 1605-től napjainkig van ábrázolva, s ez alatt millió dolog történt. Ott is ki kellett választani a legjellemzőbb motívumokat, amelyek legjobban tudták ezt a kort visszaadni.

Erre a rövidke snittre is ugyanúgy kiválogattam a mozgató motívumokat, amik a legjobban visszaadják azt a látványt, amit láttam és lehetőleg színben is otthon legyen. Hozzáteszem: színben én az okkereket, a vöröseket, a meleg színeket szeretem, azokkal is dolgozom. Mondták is mindig a kollégák: „Nincs pénzed kékre Imi?” – „Van nekem!” –  „Akkor miért nem használsz?”

Soha nem használtam kéket, egyszerűen ezt a színt kitöröltem. Volt régen, hogy zöldes-kékeket használtam, de csak rövid ideig és nem is tudom, hogy került a kezembe. Itt meg a látvány, minden kék volt. Tehát meg kellett magamat erőszakolni, a festői alkatomon kellett erőt venni, hogy a meleg okker – vörös világból átüljek egy kékes színvilágba és abban fejezzem ki magam. Nem volt könnyű feladat, nem is sikerült ez annyira úgy, ahogy én azt szerettem volna. Mert akkor lenne az igazi, ha mozogna: a fák, amelyek megmozdultak. Közben meg-megváltoztak, s egyszercsak kiderült, hogy az alsó része egy ember. Egy lélegző ember (és mutatkozott, hogy lélegzik), aminek szeme is volt. Aztán nőtt a füle, vajjá nyúlt ki az is, abból is valami emberforma keletkezett. Régi képeken lehet ilyen sárkány-, sátán-, ördögféléket látni. A földben pedig egy karó állt, annak is feje volt, pislogott a szemével, mozgott, élt, lélegzett. Ez az első képi élményem, de legjobb volna, ha most elmennénk és megnéznénk a képeket.

Ez volt az első kép, amit festettem és közben rosszul lettem. A kép előterében kis folyócska, vizes, sáros (nem lehet mondani, hogy víz, inkább kocsonyás valami) dolog folyt és abban hal formájú, inkább cápákra emlékeztető figurák úszkáltak. De azok is hol kisebbé, hol nagyobbakká változtak. Középtájon pedig alagútszerű (nem is alagút, inkább vízáteresztő csatorna, de nem a mi értelmünkbe vett csatorna) építmény állt, amin át kellett jönnöm, ahhoz, hogy én ezt az egészet megláthassam. Az első élményem egy furcsa hang volt, mintha sustorgás lenne. Amikor nagy sebességgel haladó autónál lehúzom ablakot és a szél sustorogva halad el. Csakhogy ez nem olyan puha volt, hanem fémes. Mintha nagyon kemény fém, magas és mély hangon egyszerre, különleges hangot adva sustorogna. Éreztem, hogy nagy lendülettel megyek. Ezt különben mindig éreztem, mindig volt (mind a 8 képen) valami alagúton, csövön, hídon való átkelés. Mindenütt hallottam ezt a bizonyos hangot, az életben ilyet soha nem hallottam (nem is csoda, mert a hangtár, amivel én rendelkezem, az nagyon szegényes). Nyilván van ugyanilyen hang, csak én nem ismerem.

Mikor azon a lyukon átjött az ember, akkor kitárult egy kép, ahol minden kék színekben játszott.

Két nagy fa volt és ezekben különféle figurák, szörnyszerű dolgok (ahogy mozogtak, szörnnyé váltak). Az ágai is mozogtak, később nem ilyenek maradtak, megváltoztak. Az egész világ lélegzett, mozgott, még a kerítésoszlop is. A háttérben pedig harang alakú, méhkaptárszerű építmény állt, nem láttam soha ilyet. Ezen a sáros, vizes valamin egy darab fa úszott lefelé (mondjuk egy letört ág) és mikor odaért, hogy be kellett volna esnie az áteresztő csatornába, hirtelen emberré vált. Karja lett, tudott kapaszkodni és az az élettelen tárgy emberi formát vett fel. A lábával megfeszítette magát, elkapott egy másik, belógó ágat, rácsavarodott és nem akart bemenni a lyukba. Néztem, hogy küszködik szerencsétlen emberré vált ág és feltűnt, hogy megnagyobbodott a keze, s kivilágosodott körülötte minden. Szabályos kéz volt, ami görcsösen fogott egy ágat és nem engedte el. Ahogy küzdött, közben az egész világ mozgott, élt, lélegzett, változott. Ez a legjellemzőbb, távolról ilyennek látszódott. Aztán itt volt ez az élőlény leskelődő szemmel. Csak a szemei látszódtak, alig valami más. Nem ember, hanem valami más, aminek szeme volt.

Végül a kézzé vált gallyért benyúl egy másik kéz (azt itt sajnos nem tudtam megfesteni, nem lehet megoldani), megragadta a lábánál fogva és kivágta ide, a mezőbe. Ahogy leért a földre, visszaváltozott fadarabbá. Majd a torony mögül vékony fénysugár indult el és ment-ment (mint az autóknál este, mikor sugárban jön), kinyílt, kivilágosodott és vége lett az egész képnek. Ez volt az első képem.

Utána – ahogy rosszul lettem – Katona Gábor főorvos javaslatára festettem egy ’könnyítést’. Ez a könnyítő kép mégis rokon téma, temető, de nem olyan borzasztó. Sajnos ez kiállításon volt, leöntötték valami vízzel a hátoldalát és eldeformálódott teljesen. Bár azóta több helyen ki volt állítva.

Ezután festettem a második képet, az a másik élményem. Ez is egy hideg világ, kék a jég… stb. Amit mi hidegnek tartunk, az ezen a képen meleg volt. Olyan hideg volt az egész világ, amit láttam és éreztem, hogy ilyet még soha nem tapasztaltam. És a képződmények is furcsának láttam, amiket nagyon pontosan akartam megrajzolni azért is, nehogy ne hitelesen adjam vissza az élményt.

Az egész egy jeges mező horizontján látszott. Hogy milyen célt szolgáltak vagy mire voltak használhatók ezek az építmények, el sem tudom képzelni. Az biztos, hogy életemben ilyet nem láttam, még hasonlót sem. Vagy az agyam kombinálta ki. Ebben a másik építményben néha benne volt egy szem is. Kivilágosodott és tisztán lehetett látni, hogy az egy szemgolyó. Furcsa, leskelődő hangulatot adott, mintha nézegetné azt a sok jéggé fagyott, megkövült embert (asszonyok, gyerekek), akiknek a legtöbbje sorban állt, de némelyik feküdt a földön. Viszont itt a fa nem volt fa, csak hatalmas, kék színű levelek, de a kék színnek is az ezüstös (azt szoktuk mondani: acélos-ezüstös kék) változata. A levelekről az érződött, mintha fémből lennének, de mégsem abból voltak, hanem valamilyen más anyagból és nagyon keveset mozogtak. Volt egy kis imbolygás bennük, de a képen semmi nem mozgott, egyedül a középső szem pislogott. A fák kicsit meghajoltak, de egyébként minden merev, mozdulatlan volt. Azóta is gondolok rá, milyen boldog érzés volt, mikor jött egy sugárszerűség és a nagy hideg részek átváltoztak, és már ’csak’ jéghidegek lettek. Nem olvadt meg semmi, még akkor sem, mikor baloldalról jött ez a fény, kinyílt és minden fehér lett. Ismét vége lett a látványnak. Ez volt a legrövidebb élmény, mert csak kis ideig láttam a középső pislogó szemet, az acél-kékes faszerű levelek hajlását és a jéggé fagyott alakokat bent. Nagyon érdekes volt, hogy át lehetett látni rajtuk. Nem tömören voltak megfagyva, hogy a mögöttük lévő részt lezárják, hanem keresztül lehetett rajtuk látni. Még egy dolog volt, ami ezzel a képpel kapcsolatos: valami zeneszerűség. Nem lehetett kimondottan zenének mondani, hanem, mint amikor megpengetünk egy hangvillát, a tiszta hang elül, de a levegőben megmarad egy kis rezgés. Valami ilyesmi hallatszott állandóan, de dallama nem volt és nem lehetett tudni honnan jön. Amúgy egy nagyon kellemes, egyenletes, szép zene lett volna, ha jobban lehetett volna hallani.

A 3. képen ugyancsak megjelenik egy híd-, cső-, lyukféle, többszörösen. (Nem mondom el minden képnél, de mindegyik úgy kezdődik, hogy át kellett haladni valamin, azt a bizonyos hangot mindig hallotta az ember, utána látta az egész képet. Olyan érzés volt, mintha nagy ’slunggal’ repülne az ember. Fantasztikusan könnyű volt, nem volt fájdalmas vagy rossz, nem sértett, kellemes lebegés volt.)

Ennél is megörökítettem a két fát (úgy látszik közeli világ lehetett ez), amiknél fel lehetett fedezni, hogy üreges részei, alakjuk, szemük, orruk, álluk volt, mint egy élőlénynek. A fán lógó gallyak pedig mielőtt leestek volna, emberalakot vettek fel.

Addig dudorodtak, formálódtak az ágnak egyes részei, hogy feje, karja lett és úgy esett le, azután lent várakoztak. Szinte lehulltak az emberek. A kép bal oldalán látszik, hogy még csüngenek, még tartják magukat, de némelyek már lehulltak. A földön feküdtek élettelenül, alaktalanul. Ami emberi alak volt, az mind felismerhetetlen, nem konkrét emberarcok. Itt is a kivilágosodással fejeződik be a kép, mintha kinyitnánk egy ablakot és betör a fény, addig, amíg szépen be nem tölti a teret. Olyankor keveredhetem vissza (ezt csak én így gondolom).

A 4. képi élményt is már többször átéltem, ahogy mondtam is már. Ha az elsővel összehasonlítjuk, bizonyos mértékben rokon. Itt viszont drámaibb volt ez a küzdelem, mert ugyanaz az ág belekapaszkodott egy korlát -, kerítésszerű valamibe és az eltört. Két ugyanilyen lehullott, de még meg nem merevedett alak, próbált ennek a gallynak segítséget nyújtani. Nem volt eldobás, nem nyúlt be érte egy másik kar és dobta ki a mezőre, hanem körbecsavarta magát ezen az oszlopon és nem engedte, hogy ebbe a sötét lyukba bemenjen.

Az egész egy jeges mező horizontján látszott. Hogy milyen célt szolgáltak vagy mire voltak használhatók ezek az építmények, el sem tudom képzelni. Az biztos, hogy életemben ilyet nem láttam, még hasonlót sem. Vagy az agyam kombinálta ki. Ebben a másik építményben néha benne volt egy szem is. Kivilágosodott és tisztán lehetett látni, hogy az egy szemgolyó. Furcsa, leskelődő hangulatot adott, mintha nézegetné azt a sok jéggé fagyott, megkövült embert (asszonyok, gyerekek), akiknek a legtöbbje sorban állt, de némelyik feküdt a földön. Viszont itt a fa nem volt fa, csak hatalmas, kék színű levelek, de a kék színnek is az ezüstös (azt szoktuk mondani: acélos-ezüstös kék) változata. A levelekről az érződött, mintha fémből lennének, de mégsem abból voltak, hanem valamilyen más anyagból és nagyon keveset mozogtak. Volt egy kis imbolygás bennük, de a képen semmi nem mozgott, egyedül a középső szem pislogott. A fák kicsit meghajoltak, de egyébként minden merev, mozdulatlan volt. Azóta is gondolok rá, milyen boldog érzés volt, mikor jött egy sugárszerűség és a nagy hideg részek átváltoztak, és már ’csak’ jéghidegek lettek. Nem olvadt meg semmi, még akkor sem, mikor baloldalról jött ez a fény, kinyílt és minden fehér lett. Ismét vége lett a látványnak. Ez volt a legrövidebb élmény, mert csak kis ideig láttam a középső pislogó szemet, az acél-kékes faszerű levelek hajlását és a jéggé fagyott alakokat bent. Nagyon érdekes volt, hogy át lehetett látni rajtuk. Nem tömören voltak megfagyva, hogy a mögöttük lévő részt lezárják, hanem keresztül lehetett rajtuk látni. Még egy dolog volt, ami ezzel a képpel kapcsolatos: valami zeneszerűség. Nem lehetett kimondottan zenének mondani, hanem, mint amikor megpengetünk egy hangvillát, a tiszta hang elül, de a levegőben megmarad egy kis rezgés. Valami ilyesmi hallatszott állandóan, de dallama nem volt és nem lehetett tudni honnan jön. Amúgy egy nagyon kellemes, egyenletes, szép zene lett volna, ha jobban lehetett volna hallani.

A 3. képen ugyancsak megjelenik egy híd-, cső-, lyukféle, többszörösen. (Nem mondom el minden képnél, de mindegyik úgy kezdődik, hogy át kellett haladni valamin, azt a bizonyos hangot mindig hallotta az ember, utána látta az egész képet. Olyan érzés volt, mintha nagy ’slunggal’ repülne az ember. Fantasztikusan könnyű volt, nem volt fájdalmas vagy rossz, nem sértett, kellemes lebegés volt.)

Ennél is megörökítettem a két fát (úgy látszik közeli világ lehetett ez), amiknél fel lehetett fedezni, hogy üreges részei, alakjuk, szemük, orruk, álluk volt, mint egy élőlénynek. A fán lógó gallyak pedig mielőtt leestek volna, emberalakot vettek fel.

Addig dudorodtak, formálódtak az ágnak egyes részei, hogy feje, karja lett és úgy esett le, azután lent várakoztak. Szinte lehulltak az emberek. A kép bal oldalán látszik, hogy még csüngenek, még tartják magukat, de némelyek már lehulltak. A földön feküdtek élettelenül, alaktalanul. Ami emberi alak volt, az mind felismerhetetlen, nem konkrét emberarcok. Itt is a kivilágosodással fejeződik be a kép, mintha kinyitnánk egy ablakot és betör a fény, addig, amíg szépen be nem tölti a teret. Olyankor keveredhetem vissza (ezt csak én így gondolom).

A 4. képi élményt is már többször átéltem, ahogy mondtam is már. Ha az elsővel összehasonlítjuk, bizonyos mértékben rokon. Itt viszont drámaibb volt ez a küzdelem, mert ugyanaz az ág belekapaszkodott egy korlát -, kerítésszerű valamibe és az eltört. Két ugyanilyen lehullott, de még meg nem merevedett alak, próbált ennek a gallynak segítséget nyújtani. Nem volt eldobás, nem nyúlt be érte egy másik kar és dobta ki a mezőre, hanem körbecsavarta magát ezen az oszlopon és nem engedte, hogy ebbe a sötét lyukba bemenjen.

Az 5. képnél ugyanazt el kellene mondani: hang, sustorgás…stb. Valami olyasmi címet lehetne adni ennek, hogy a „Fény előtt”. Életemben sokféle melegséget éreztem már: anyai szeretet, szerető szerelmes kedvességét, melegségét, nagyon jó szívét, embertársak szeretetét, tiszteletét, tehát olyan dolgot, amire azt mondjuk, hogy ez nekünk nagyon jó érzés, kellemes, jó érezni azt az érzést. Életemben soha olyan kellemest, csodálatost nem éreztem, mint mikor ismét jött a fehér fény (nem is tudtam jól megfogalmazni, mivel egy nagy ködöt kellett volna rajzolnom, amibe úgy belesejlett volna azért, hogy se nem állat, se nem emberi, de élő lény). Jóságosan rám nézett, nem szólt egy szót sem (a kommunikálás szavak nélkül történt), de értettem mit mond: ”Várjál!”

Akkor én vártam is többedmagammal, akik ott össze-vissza álltunk. Két ember állt előtte, akik egymás mellett álltak, s azokhoz beszélt, azoknak mondott valamit. Hogy mit azt nem tudom, csak arra emlékszem, amikor rám nézett: végtelenül kellemes, jó érzés volt, szeretetteljes. A szeretetnek olyan mélységét életemben nem éreztem, mint akkor, amit én kaptam abban a pillanatban. Vártam és néztem azt a két alakot, akik álltak előtte és beszélt hozzájuk. Hangot nem lehetett hallani, de mindent lehetett érteni. Egy ideig tartott ez, aztán kisugárzott ebből az alakból egy nagy melegségféle és erős fény, de ez a fény nem olyan, mint a mi lámpáink fénye. Annál sokkal foghatóbb, mintha meg lehetett volna érinteni. Nem a levegőben volt a fény és az átszűrődik, hanem tartósan benne volt a levegő anyagában. Ottmaradt, mint valami anyag. Ez volt a legnagyobb élményem. Itt is volt közben valami üveghang. Ezt tisztán tudom hasonlítani, mert ez olyan volt, mintha az ember megcsapna egy üveget, az elhal, de nem egészen és ez a hang egészen körülöleli az embert. A hang és a melegség is nagyon érzékletes, simogató volt.

A következő képre azt lehetne mondani: „Az alakok, emberek repülése” vagy „A lelkek repülése”. Egy alkalommal nem egyedül repültem. Az összes többinél egyedül lebegtem, valamin átrepültem, valami hanggal, itt viszont körülöttem mások is mentek. Előttem-utánam is és, mint a ringlispír , körbe forogtunk, de az arcok nem konkrét arcok voltak. Inkább halott arcok voltak, nem lehetett rájuk ismerni, hogy nő vagy férfi, fiatal vagy öreg. Ezen a csőszerű valamin átúsztunk, egymásba érve forogtunk egy darabig. Itt is a fénnyel fejeződött be a kép, jött és kifehérítette a mezőt.

Az utolsó kép (itt megint ugyanaz, nem mondom el még egyszer: sustorgás…stb.) : a város előtt áll egy híd, amin egy sorompó, vagy inkább fel-le hajtható korlát látható. Talán címnek azt lehetne adni, hogy „A gally  – vagy –  ember halála”. Egy teljesen ismeretlen, idegen világ, ismeretlen házakkal, formákkal, de ez nyilvánvalóan egy város, egy létező valami volt. Egymás mellett különféle építmények, különféle színekben voltak láthatóak, tehát ebben a színvilágban, ahogy festettem. De hogy milyen céllal épültek, vagy mire valók voltak, hogyan lehetett ezeket használni, azt nem tudom. Viszont a táj itt nem mozgott, statikusan, merev, mozdulatlan volt. Egyedül ez a bizonyos fa mozgott ebben a világban, amelyik be volt szorítva egy köves (inkább valamilyen anyag: vas vagy betonkeverék) rész és a korlát közé. Onnan próbált kievickélni, kimenekülni, de nem sikerült neki. A mozgás csak ennyi volt itt: ez itt mozgott, kínlódott, vergődött, szabadulni akart volna. Mikor a fehér fény – ami itt is jött és később az egész képre kiterjedt – elérte, lerogyott, nem küzdött tovább és vége volt, meghalt.

Ennyit tudok ezekről a képekről elmondani. A 8. hiányzik, az lesz a legnehezebb feladat. 1m x 80-as méretben akarom megcsinálni és arról szólna, amit legelőször elmondtam: ahogy ott küszködnek velem a kollégák, ahogy élesztenek, jön az orvos, a kutya…stb. Azt még jó volna megfesteni és nincs is több élményem, ennyi volt.

Most már, ha beszélek róla (elég sokszor kell elmondanom), nem ráz meg úgy mint az elején, mikor le kellett feküdnöm, pihennem kellett, mivel annyira megviseltek ezek az élményelmondások.

Összegezve úgy képzelem (most már tudom összegezni), hogy az ember élete azzal, hogy fizikálisan megszűnik, elporlad, megsemmisül a fizikai léte, valami az emberből továbbél. Hogy hol, milyen dimenzióban él vagy mivé alakul, nem tudni, de szent meggyőződésem, hogy továbbél. Mióta ezeket átéltem nem félek a haláltól sem. Természetesnek veszem, hogy jön, azzal a biztos hittel, hogy megmaradok továbbra is, hisz’ éltem akkor is és láttam, mikor valószínűleg nem éltem. Lehet, az emberből kiszáll valami, amit mi még most nem ismerünk. Pedig ismerünk néhány dimenziót, ma már a tudomány is ezzel foglakozik: állítják, hogy sokkal több van ennél. Ugyanígy lehet, hogy a halál után valamilyen formában tovább élünk. Csak hát innen ezt elképzelni még – miután ismereteink kevesek hozzá – nagyon nehéz.

• Ezt a meggyőződést tudja kötni az élmények valamelyik részéhez? Történt valami olyan az élmény alatt?
• Hogyne. Maga az, hogy biztos: én akkor nem éltem, mert ugye ott feküdtem, megállapították, hogy halott vagyok és lemondólag beszéltek rólam (Ennek már úgyis mindegy! Próbáljuk meg feléleszteni. Ha összetörjük a bordáját, had’ ropogjon! Nem számít!). Tehát biztos, hogy nem éltem, nem lélegeztem. Lehet, hogy még az agy működött vagy volt még bennem valami, ami még nem halt el azonnal, ahogy a szívverésem megállt. Orvosok nálam jobban tudják, hogy valameddig még folytatódnak a dolgok. De mégis láttam, falakon átláttam, felülről néztem, valahol fentebb voltam, mintha plafonról néztem volna lefele. Azért vagyok ebben biztos, mert ezt egyszer (nem is egyszer, többször!) már átéltem, hogy meghaltam (tehát nem vert a szívem már) és mégis mindent láttam. Ez megmagyarázhatatlan. Hogy láthattam a dolgokat? Nem volt testem, nem szólaltam meg, de mindenről tudtam.
  A másik pedig a fénnyel való kapcsolat: hogy lehetséges az, hogy egy fényjelenség anyagszerűvé válik és beszélgetni tud velem?
  És bármennyire is furcsán hangzik, de szinte vágyom rá, hogy azzal a csodálatos melegséggel találkozzam. Nem a halálomat kívánom, félre ne értsék! Nagyon szeretnék élni, nekem azóta sokkal szebb minden, mint addig volt. Még a rossz is szép, sőt, amit addig nem szerettem, most azzal is békében vagyok. Csak van bennem egyfajta vágyakozás. A fénnyel való találkozás életem legnagyobb élménye és, ha ez a halál….(nem a halált vágyom, mondom!). Olyan mélyen, érzelmileg olyan mélységben soha nem éreztem. Ennek a jelenségnek köszönhetően pedig már nem félek a haláltól. Pedig, ha valaki félt tőle, hát az én vagyok. Valami derűs vágyakozással vagyok azirányba, hogy, ha meg is halok, majd tovább élek (meg vagyok győződve). Az ember várakozik, de nem tudja hogyan, milyen módon fog ez bekövetkezni. Várakozás, de nem félelem. Szó sincs félelemről!

• Összességében ezek kellemes élmények voltak?
• Nem voltak, azt az egyet kivéve, mikor a ’fény’ előtt álltam. Az összes többiben, mindenütt kifejezetten küzdelem van. Négyen ráadásul halál van. Azt nem tudom ez az ág mit képvisel (sokat gondolkoztam rajta), nyilván ennek is valami, eddig általam még meg nem fejtett oka: hogy jön egy élettelen ág, élővé változik, harcol, hadakozik, hogy nem menjen be a lyukba, a sötétségbe. Nem tudom megfejteni, de ezek az élmények határozottan nem jók. Mivel 3 képen keresztül küzdelem, halál is van, a 4-en meg az a szörnyű hideg. Kimondottan kellemetlen volt, úgyhogy a kellemetlen érzésből való felszabadultság akkor érződött, amikor feltűnt a fehér fény, a sugár és meleget hozott.  Onnantól viszont kellemes lett az élmény. Nem is nagyon maradt más (nézzük csak meg): volt ez a repülés, ami kellemes lebegés volt inkább. Rossz érzésnek egyáltalán nem mondható, kellemes testtelen repülés volt egymás után. Utána kellemes volt a hang is, amit hallani lehetett.Az építményekben is lehet valami, hiszen mindig hasonlítottak, ismétlődtek. Nem pontosan ugyanúgy, de a motívumok egy része azonos: a kék színben játszó, statikus város, a kas…stb. Nem is építmények, inkább tárgyaknak mondanám őket. Ez volt az egyik legnehezebb munka, hogy ezeket szépen külön megrajzolgassam. Egy fél rajzfüzetet telerajzoltam velük, hogy minél pontosabbak legyenek, ugyanolyanok, amilyennek láttam. Szerencsére ezek a kis snittek olyan tiszták nálam, hogy le tudom állítani őket magamba egy-egy pillanatra, annyira bennem élnek még ma is. De az lenne az igazi, ha mozogna a kép, legalább egy rövid időre és színesebb lenne.
  De ez is több a semminél, mert úgy gondolom, már ebből is lehet következtetni az én képi világomra. Nem volt könnyű feladat!

• Ezeken a képeken ugye megjelent a fehér fény és kilépett, valahogy átment a másik képbe?
• Nem egymás után. Mind külön-külön.
• Tehát ezek időben is különböznek?
• Nem közvetlen egymás után következő dolgok. Nagy időközöket éreztem köztük.
• Én úgy gondoltam, hogy mielőtt belépett a képbe, ezek egymás után következtek. És utána mi volt, mikor a képnek vége lett? Nem az utolsónak, hanem közben?
• Nem tudom, de nem egymás után következtek. Úgy éreztem, hogy elég sok idő eltelt, amíg egy másik kép bekövetkezett. De a sustorgás, repülés, furcsa hang minden alkalommal, minden képnél ismétlődött. Valamennyi időnek el kellett telnie, de hogy mennyi, azt nem érzékeltem és megint ismétlődtek a dolgok. Azt sem tudom biztosan, hogy ezek a képek akkor következtek-e be, mikor a szívem megállt vagy mikor már eszméletemnél voltam. Ez is egy nagy talány ebben.
• Amikor a szíve megállt, látta a saját testét is, igaz?
• Hogyne, fentről láttam.
• Ezek az élmények attól teljesen függetlenek voltak?
• Függetlenek. De lehet, hogy vele egy időben történt, nem tudom biztosan. Csak láttam, hogy tesznek-vesznek körülöttem, hallottam a beszédüket, de nem tudtam válaszolni, csak csodálkoztam, mennyire meg vannak ijedve. Teljesen odavoltak, hogy én meg vagyok halva, pedig nem is. Szegényeket még sajnáltam is. Lehet, hogy ezek a képek ezzel egy időben következtek be, sőt az is lehet, hogy kettő kép is volt egy időszak alatt, mert a fiúk összeszámolták: 7 és fél percet nem éltem, három megszakítással. Az elég hosszú idő. Ahelyett, hogy a múzeumokat járták volna, ott ültek mellettem és ilyesmikkel szórakoztattak, nagyon rendesek voltak. De szerencsés voltam.
• Még egy kérdésem lenne: esetleg arról nincs valami érzése, gondolata, hogy miért fordul elő majdnem minden esetben ez a fekete lyuk vagy híd, illetve ez az ág (emberré vált ág) miért küzdött, hogy semmiképp ne kerüljön oda be?
• Semmi. Azt nem tudom. Ami velem kapcsolatos lenne, olyanról nincsen. Ezen már én is sokat gondolkoztam, hogy valaminek lennie kell a dologban, hogy háromszor egymás után, különféle szituációban, helyzetekben feltűnik egy ág, egy élettelen ág. Küzd, harcol és olyankor én vele együtt szenvedek. A megnyugvás pedig az, mikor jön a fehér fény és minden rendben lesz.
  Kivilágosodik, mint ahogy az első képen lehet látni: egy vékony sugár elindul és lassan, határozottan megvastagodik, erősödik, míg végül megvilágít maga körül mindent. Mint egy repülő, amikor feltűnik. Nagyon jó, meleg színe volt és valamiféle bíztatást érzett az ember. Lehetett volna fokozatokat belevinni, átmeneteket festeni, vagy valahogy utalni rá, hogy ez nem egy reflektorfény, hanem mozgó, változó lény, de ezt a képen nem lehet megvalósítani. Esetleg egy animációs filmmel foglakozó emberrel megtárgyalni és a kép alapján tudna olyan technikai mahinációt csinálni, amivel ezt az egészet éreztetni lehet.

• Mikor volt ez a lebegés, a saját testét hogy érzékelte?
• Nem volt. Teljesen testtelennek éreztem magam. Léteztem és éltem, de súlyosságot nem éreztem, csak azt, hogy vagyok.
• És az érzékszervei? Mert hogy látta, hallotta a többieket…stb
• A látás és a hallás is biztos megvolt.
• Úgy értem, hogy ezeken (szemen, fülön) keresztül volt-e meg, vagy pedig olyan módon, mint itt a fénynél mondta?
• Én úgy gondolom, csak a szememmel lehetett.
• Akkor valamilyen módon a testének léteznie kellett, de hogyan?
• Ezt egyszerűen elképzelni sem tudom, hogy mennyire voltam ’testes’, amikor ott néztem az értem küzdőket. Vagy ez is csak olyan volt, mint mikor a fény szemben állt velem (az sem volt anyagszerű dolog), nem lehetett megfogni, nem volt szája, de mégis hangot adott és mondta, hogy várjak. Én akkor éreztem és megértettem mit mond. Lehet, hogy a létezésnek van olyan formája, hogy nincs test, csak ez….?!
• Annak tudatában volt-e, hogy a testének léteznie kell?
• Én arra akkor nem gondoltam, hogy van szemem, fülem. Magamról nincs semmiféle képem. Csak a tudat van: hogy mit tesznek, mondanak, intézkednek és érzelmi része is van. Mert sajnáltam őket, tudtam mennyire szenvednek és nekem az nem esett jól. Velük éreztem. Szóval láttam, halottam, éreztem irántuk valamelyest, de szag például nem volt.
• És ezt a látást, hallást, érzelmet sem tudta akkor kötni a testéhez? Vagy gondolatokat?
• Nem, biztos nem. Testiségen kívüli állapot volt ez. Egyáltalán nem éreztem, hogy van testem.
  Borzasztó nagy munka volt ez nekem. Azóta több helyen is kiállítgattam egyik-másik képet, tehát a szakma sokra értékeli ezeket. Nem a témájuk miatt (a szakmát nem nagyon érdekli, hogy én mit akarok ezzel kifejezni), hanem mint festményt, mint egy képzőművészeti alkotást.
  Annak nem örülök, hogy így jártam, de annak igen, hogy ebből az élményből legalább ennyit vissza tudtam adni. Nyílván ez tehetség dolga is, mert egy nálamnál tehetségesebb ember még jobban, még többet vissza tudott volna adni belőle. De annál viszont sokkal több, mintha egy olyan ember próbálkozott volna meg ezzel, akinek nincs meg ez a készsége, csak elmondani tudta volna. Ha csak így elmeséli az ember, nem lehet mihez kötni vagy esetleg nem ahhoz a képi világhoz köti, amit én szerettem volna.

• Hát nagy élmény volt ez így nekünk is. Egész más így hallani. Ahogy mondta: olvasott is azóta erről a témáról….?!
• Igen, azóta már olvastam és azon vagyok megdöbbenve, hogy azok, akik ezt az utat már megjárták, majdnem mind ugyanígy mondják el a történteket.
• Igen, ezeket olvastuk mi is, de ennek ellenére egész más volt így hallani, össze nem hasonlítható a képi világ..
• Ez volt a nagy gond nekem is, hogy milyen módon fejezzem ki azt, hogy se nem ember, se nem állat. Sokat gondolkoztam rajta, mert ha ide csak egy kerek fehérséget teszek, nem az igazi. Valahogy ki kellett fejeznem: ez valamilyen élőlény volt, nem egy sima fehér köd.
• Had kérdezzem még meg: ön vallásos-e? Mert látom itt az asztalon a Bibliát.
• Sajnos meg kell mondanom, hogy a vallásosságom akkor jön elő, ha baj van. Olyankor: „Édes jó Istenem segíts meg engem!” Utána meg elfelejtem megköszönni, tehát sajnos nem vagyok olyan mértékben vallásos. Néha még templomba is elmegyek.
• És ez a vallásossága az élmény kapcsán változott-e, akármilyen irányba: pozitív vagy negatív?
• Pozitív irányba változott az Istenhitem. Eddig azt olvastam a Bibliában, hogy halálunk után feltámadunk, s jön a szebb és jobb élet. Erről meg volt a privát véleményem. Ebből konfirmáltam, tudtam a választ is rá, de lelkem mélyén azt gondoltam csak valami hitet kell adni ezzel az embereknek, ami megkönnyíti a földi életet. Egy kapaszkodó, hogy mondhassuk: „Hát itt rossz, de lesz nekünk jó majd odaát.” Ez egy vallási misztika, amivel az egyszerű embereknek hitet adnak, hogy könnyebben elviseljék a földi élet nehézségeit. Ez volt a véleményem akkor, de ha hivatalosan kérdezték (amikor konfirmáltam), akkor mondtam az ide való szöveget. Most viszont , mindenféle kényszer nélkül, meggyőződésből mondtam, hogy a földi életünk befejezése után tovább élünk. Nem feltámadásban, nem ebben-abban, hanem egyszerűen nem halunk meg, tovább folytatódik. És ebben az Istenhitnek van igaza, hogy nem halunk meg földi életünk után. Testünk elporlad, vége lesz, de tovább megy.
• És az Istent milyennek képzeli el?
• Valami ilyesminek képzelem, mint ez a fehér fény, amelyik olyan jóságos volt. Csodálatosnak. Semmivel összehasonlítani nem lehet. Mikor napközben (dolgozom vagy hallok valami zenét) erre utaló jel van, mindig megmelegedik a szívem.Hiszem, hogy van a világon a sok bolondság mellett és az elkövetkezendő életünkben lesz majd a sok rossz mellett valami csoda, valami nagyon jó érzés. Egyszer én ezt már megtapasztaltam és kicsit vágyom is tovább tapasztalni.
  Persze ezek a képek szegényesek ahhoz – én tudom nagyon jól – , hogy megmutassam mindezt, de ennyire futotta az erőmből.