MOM Szakasits Árpád Művelődési Ház, Budapest, 1972. január 25.

A kiállítást megnyitotta Tamás Ervin a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének alelnöke
Tamás Ervin megnyitó beszédéből

“…A népdal tömör egyszerűségével hatnak a képek…
…a lényegre való törekvés a műveknek legfőbb erénye. Kerül minden felesleget, színekben, részletekben anélkül, hogy ezáltal szegényítené élményét. Biztos érzékkel választja ki azt, ami csak a kép által mondható el…
…A kompozíció kiegyensúlyozottsága, szerkezetisége, a felület (faktúra) gondos megmunkáltsága, a rajzi fegyelmezettség a mérlegelő intellektus jelenlétéről vallanak.
A visszatartott, harsányságot kerülő színvilág egyfajta szemérmes érzelmességet, líraiságot fejez ki. A puritánság mutatkozik meg többek között abban, hogy a térillúzió helyett, az impresszionisztikus, atmoszferikus perspektíva helyett, síkba – két dimenzióban – komponál. Nem elkápráztatni akar, hanem csendes szemlélődésre bírni. Ezért kerüli a nagy kontrasztokat. Borongós színei, határozott körvonalú időn át kiérlelt, érett, önismeretre valló, igényes művészről tanúskodnak. Olyan művészről, aki mindig a valóságból indul ki, de nem leutánozza azt, hanem elmélyült művességgel teszi hozzá a maga emberiségét…
…Korszerű eszközökkel fejezi ki azt a témát, amit belülről ismer és ezért őszintén tud vele azonosulni.”

Tamás Ervin
Elhangzott 1972-ben, a budapesti kiállítás megnyitásán

Bemutatkozás Budapesten
Látogatás Égerházi Imre festőművésznél

(Cikk az 1972. január 23-án megjelent Hajdú-Bihari Naplóból)

Égerházi Imre kereken tíz esztendeje szerepel különböző kiállításokon, és különösen az utóbbi években egyre több megbecsülést kapott mind a szakmai körök, a kritikusok, mind pedig a közönség részéről. Most pályafutásának jelentős állomásához érkezett: a kiállítási intézmények igazgatósága megrendezi első önálló budapesti tárlatát január 25-től február 7-ig a MOM művelődési házának kiállítótermében. A megnyitót Tamás Ervin, a neves festőművész és művészpedagógus fogja tartani. Égerházi Imre 33 faroslemezre festett olajképet állít ki, amelynek zöme erdélyi útjainak élményeit dolgozza fel.

Amint a televízióból értesültem az eseményekről, debreceni lakásán felkerestem a festőt. Ötödmagával lakik egy harmadik emeleti másfélszobás lakásban. Az ő terrénuma egy háromszor három méteres szoba, ez műterme, raktára hálószobája. Az ilyenre mondják tréfásan: ha egy bemegy kettőnek ki kell jönni. De azért még jók az idegei, szabadfoglalkozása is humoros, egy kis pakolás, rendezgetés, és befér a vendég is.
A kis ikonok, fali órák, népi tányérok ijedten kapaszkodnak a két szabad falra, mintha a helyüket féltenék. A festőállványon majdnem kész festmény várja az utolsó ecsetvonásokat. A beszélgetés végeztével Égerházi Imre folytatja a munkát, hiszen minden perc drága, kevés a szabad idő. Az Sztk megbecsült dolgozója, törzsgárdatag, aki lelkiismeretesen továbbképzi magát polgári foglalkozásában is.
– Nem sok ez így? – kérdezem.
– Sok – hangzik a válasz. – De még bírom. Csak nyár végén pokolian nehéz, he megjövök a művésztelepről. Ott nyugodt körülmények között, érzelmileg és gondolatilag felajzottan dolgozhatom, a kollégák szakértő szeme előtt. Ilyenkor belemerülök a művészi gondolatokba, s aztán minden átmenet nélkül újra akták között találom magam. Ez az átállás azért nehéz, mert a művész valamiképpen mindig művészetére készül. Kell egy kis idő, amíg újra megszokom a “kétéltűséget”. A böszörményi művésztelepnek nagyon sokat köszönhetek, az ott kapott alkotási feltételek, szakmai tapasztalatok, intellektuális hatások nélkül ma már nem is tudnám elképzelni az életem.
Fordítunk a beszélgetés menetén, képeire és soron következő kiállítására terelődik a szó. Bár most csak festményeket mutat be, nem tudná eldönteni, hogy melyik a kedvesebb; a festészet, avagy a grafika. Azonban akármilyen technikával dolgozik, alkotásainak témája makacsul mindig ugyanaz: a táj és benne az ember.
– Már gyermekkoromban megfogott ez a téma: a szegletes arcú, nehézkes mozgású, munkában eltörődött mégis emberséges emberek. És tájunk, a leszólt, lebecsült alföldi táj, az emberarcú házak, az utcák, a tájrészletek, az emberekhez tartozó állatok. Ezt festem, ezzel akarok vallomást tenni, tisztán, bűvészkedés nélkül, visszafogott színekkel, vonalakkal, formákkal.
– Jelentősebb sikereit mégis az erdélyi képekkel aratta – jegyzem meg.
– Igen. Évek óta minden nyáron visszatérek Erdélybe. Megragadott a vidék zordon fensége, kopársága, drámaisága, az ember küzdelme a természettel. Ezt próbálom érzékeltetni újabb képeimen. Többen kérdezték már, hogy meddig. Ameddig ki nem festem magamból, amíg egy másik nagy élmény ki nem oltja belőlem. Hogy ez mi lesz, azt nem tudhatom, de annyi bizonyos, hogy nem formai meggondolás. Többen mondták és leírták, hogy én a magyar szecesszió hagyományait követem, élesztgetem. Lehet. De nekem sohasem jutott eszembe, hogy a szecessziót kultiváljam, s ehhez keressem a témát. Stílusomat mindig a mondanivaló formálta, és ezután is így lesz. Vallom a forma, a mesterségbeli készség fontosságát. A képen legyen rend, érvényesüljön a tudatos szerkesztés. De nem hiszek abban, hogy a művészetet az új formák viszik előbbre.
Ebben egyetértünk. S bízunk benne, hogy Égerházi Imre több önálló és még több kollektív vidéki kiállítás után a budapesti közönség körében is sikert arat.

Megnyitották Égerházi Imre kiállítását Budapesten

(Cikk az 1972. január 27-én megjelent Hajdú-Bihari Naplóból)

A MOM Szakasits Árpád Művelődési Házában Budapesten, január 25-én délután négy órakor Tamás Ervin festőművész megnyitotta a Debrecenben élő és alkotó Égerházi Imre tárlatát. A megnyitó szavak hangsúlyozták a kiállító művész tájhozkötöttségét, műveinek természetes közvetlenségét.

– A népdal tömör egyszerűségével, puritánságával hatnak ezek a képek. Nemcsak témaviláguk, hanem tartalmuk és megformálásuk is erről vall. Ez a lényegre való törekvés a művek legfőbb erénye. Kerül minden felesleget, színekben, részletekben, anélkül, hogy ezáltal szegényítené élményét. A kompozíció kiegyensúlyozottsága, szerkezetisége, a felület gondos megmunkáltsága, a rajzi fegyelmezettség a mérleglő intellektus jelenlétéről vallanak.

Szólt Tamás Ervin a szűkebb pátria, a hajdúsági táj ihlette képekről és a kiállítás anyagának mintegy kétharmadát kitevő, az erdélyi élményekből fakadt festményekről.
A harmincöt olajfestménnyel szereplő Égerházi Imre tárlatát február 7- ig tekinthetik meg a művészbarátok, érdeklődők.

Égerházi Imre kiállítása Budapesten

(Cikk az 1972. március 8-án megjelent Közalkalmazott c. lapbból – Sarkady Mária írásában)

Égerházi Imre festőművész első budapesti kiállítása január 25-én nyílt meg a MOM Szakasits Árpád Művelődési Ház kiállítótermében.
Ez a kiállítás azért is emlékezetes, mert olyan művész alkotásait mutatta be, akinek művészi pályafutásában az úgynevezett “nehezebb út” jutott, mert azokban az években, amikor pályatársai legtöbbje főiskolára járhatott, neki már dolgoznia kellett. És művész tevékenysége mellett dolgozik ma is, közalkalmazott, a Debreceni Társadalombiztosítási Igazgatóság Nyugdíj osztályán csoportvezető.
– Mióta rajzol?
– Kisgyerek koromtól. Amikor apám nyomdai munkás volt, többször hozott széndarabokat, papírokat, és első elemista voltam, amikor valahogy hozzájutottam – a svájci vöröskereszt ajándékaként – egy csomag zsíros pasztellkrétához. Akkor még nem tudtam, hogy az volt, csak remekül lehetett vele a házak falára, a szürke kerítésekre rajzolni.
– És mint már kenyérkereső újrakezdte?
– Igen. Menyhárt József festőművész volt a mesterem. S itt azt is elmondhatom, hogy Debrecenben 25 év alatt, Kapcsa Jánossal kettőnknek sikerült a szakköri mozgalomból művészi szintre jutni.
– Mióta állít ki?
– 1957-58-ban kezdtem, de akkor még csak bizonyos korlátok között. Sok kiállításon nem vehettem részt, és ki voltam zárva az állami vásárlásokból is.
– Mikor szűntek meg ezek a korlátok?
– Több mint tíz éve, amikor tagja lettem a Művészeti Alapnak és a Képzőművészek szövetségének. Ez a budapesti kiállítás, fontos állomás az életemben. S, hogy itt rendezték meg, annak különösen örülök. Szívesebben állítok ki olyan intézménynél, ahova nem a megszokott tárlatlátogató közönség jár.
– De vajon méltányolják-e?
– Én úgy tartom jónak, ha egy kiállításnak népművelő jellege van. Vegyünk egy debreceni példát: ott van a Medgyessy- terem és három-négy művelődési otthon. Én annak örülök jobban, ha képeimet nem a város közepében, hanem a Csapó-kertben látják. Mint szakszervezeti kultúros 15 éve azon igyekszem, hogy a különféle művészeteket olyan tömegekkel szerettessük meg, akik az otthoni házban nem kaptak ilyen indítást.
– Műterme van?
– Nincs. Az egyik szobánkban dolgozom. Nagyobb méretű lapokat ott nem tudok festeni.
– Mennyi a szabad ideje?
– Rendes évi szabadság 24 nap, 6-8 nap jutalomszabadság, a többi fizetésnélküli.
– A megnyitó beszédben az is elhangzott, hogy az ön festészete a valóságból indul ki, de nem utánozza. Például a Gyergyói táj IV. mennyire hasonlít az igazihoz?
– Pontosan olyan. Nézze meg, ilyen alapos helyszínrajzot csinálok, és ebből dolgozom az absztrakció önmagam számára elfogadott fokán.
– És a parasztok a határban?
– Böszörményben láttam őket a piacon. Az öregasszonyt is. Mondtam neki: “Kedves nénémasszony, jönne egy órára, hogy lerajzoljam?” Ő meg mondta, hogy “Jövök, lelkem, ha kell holnap is.”
– A szakszervezet tudna-e valamiben segítségére lenni?
– Nagyon örülnék, ha megteremtené azt a lehetőséget, hogy a velem hasonló művészi szintet elért képzőművészekkel, közös, országos kiállításon vehetnék részt.

Bemutatkozás Budapesten
Látogatás Égerházi Imre festőművésznél

(Cikk az 1972. január 23-án megjelent Hajdú-Bihari Naplóból)

Égerházi Imre kereken tíz esztendeje szerepel különböző kiállításokon, és különösen az utóbbi években egyre több megbecsülést kapott mind a szakmai körök, a kritikusok, mind pedig a közönség részéről. Most pályafutásának jelentős állomásához érkezett: a kiállítási intézmények igazgatósága megrendezi első önálló budapesti tárlatát január 25-től február 7-ig a MOM művelődési házának kiállítótermében. A megnyitót Tamás Ervin, a neves festőművész és művészpedagógus fogja tartani. Égerházi Imre 33 faroslemezre festett olajképet állít ki, amelynek zöme erdélyi útjainak élményeit dolgozza fel.

Amint a televízióból értesültem az eseményekről, debreceni lakásán felkerestem a festőt. Ötödmagával lakik egy harmadik emeleti másfélszobás lakásban. Az ő terrénuma egy háromszor három méteres szoba, ez műterme, raktára hálószobája. Az ilyenre mondják tréfásan: ha egy bemegy kettőnek ki kell jönni. De azért még jók az idegei, szabadfoglalkozása is humoros, egy kis pakolás, rendezgetés, és befér a vendég is.
A kis ikonok, fali órák, népi tányérok ijedten kapaszkodnak a két szabad falra, mintha a helyüket féltenék. A festőállványon majdnem kész festmény várja az utolsó ecsetvonásokat. A beszélgetés végeztével Égerházi Imre folytatja a munkát, hiszen minden perc drága, kevés a szabad idő. Az Sztk megbecsült dolgozója, törzsgárdatag, aki lelkiismeretesen továbbképzi magát polgári foglalkozásában is.
– Nem sok ez így? – kérdezem.
– Sok – hangzik a válasz. – De még bírom. Csak nyár végén pokolian nehéz, he megjövök a művésztelepről. Ott nyugodt körülmények között, érzelmileg és gondolatilag felajzottan dolgozhatom, a kollégák szakértő szeme előtt. Ilyenkor belemerülök a művészi gondolatokba, s aztán minden átmenet nélkül újra akták között találom magam. Ez az átállás azért nehéz, mert a művész valamiképpen mindig művészetére készül. Kell egy kis idő, amíg újra megszokom a “kétéltűséget”. A böszörményi művésztelepnek nagyon sokat köszönhetek, az ott kapott alkotási feltételek, szakmai tapasztalatok, intellektuális hatások nélkül ma már nem is tudnám elképzelni az életem.
Fordítunk a beszélgetés menetén, képeire és soron következő kiállítására terelődik a szó. Bár most csak festményeket mutat be, nem tudná eldönteni, hogy melyik a kedvesebb; a festészet, avagy a grafika. Azonban akármilyen technikával dolgozik, alkotásainak témája makacsul mindig ugyanaz: a táj és benne az ember.
– Már gyermekkoromban megfogott ez a téma: a szegletes arcú, nehézkes mozgású, munkában eltörődött mégis emberséges emberek. És tájunk, a leszólt, lebecsült alföldi táj, az emberarcú házak, az utcák, a tájrészletek, az emberekhez tartozó állatok. Ezt festem, ezzel akarok vallomást tenni, tisztán, bűvészkedés nélkül, visszafogott színekkel, vonalakkal, formákkal.
– Jelentősebb sikereit mégis az erdélyi képekkel aratta – jegyzem meg.
– Igen. Évek óta minden nyáron visszatérek Erdélybe. Megragadott a vidék zordon fensége, kopársága, drámaisága, az ember küzdelme a természettel. Ezt próbálom érzékeltetni újabb képeimen. Többen kérdezték már, hogy meddig. Ameddig ki nem festem magamból, amíg egy másik nagy élmény ki nem oltja belőlem. Hogy ez mi lesz, azt nem tudhatom, de annyi bizonyos, hogy nem formai meggondolás. Többen mondták és leírták, hogy én a magyar szecesszió hagyományait követem, élesztgetem. Lehet. De nekem sohasem jutott eszembe, hogy a szecessziót kultiváljam, s ehhez keressem a témát. Stílusomat mindig a mondanivaló formálta, és ezután is így lesz. Vallom a forma, a mesterségbeli készség fontosságát. A képen legyen rend, érvényesüljön a tudatos szerkesztés. De nem hiszek abban, hogy a művészetet az új formák viszik előbbre.
Ebben egyetértünk. S bízunk benne, hogy Égerházi Imre több önálló és még több kollektív vidéki kiállítás után a budapesti közönség körében is sikert arat.

Égerházi Imre kiállítása Budapesten

(Cikk az 1972. februárjában megjelent Alföld-ben – Szíj Rezső írásában)

Úgy látszik, van valami igazság abban, hogy az ősi örökség akár századok múlva is visszaüt. Valamely művészi mesterséghez való hajlam, tehetség, mint búvópatak a fölszinre tör és az utódban újjászületik. I.Rákóczi György erdélyi fejedelem Égerházi Imre egyik ősét, mivel megelégedésére festette ki Gyulafehérvárott az udvari tanácstermet és az alvinci kastély falait, mennyezetét, “Képíró” előnévvel újra nemesítette. De az alföldi születésű Égerházi Imrében nemcsak a festészet iránti hajlam született újjá, hanem az erdélyi tájak iránti vonzódás is. Ennek következménye, hogy szinte évente találkozik a Kárpátok két oldalán fekvő székely és csángó falvakkal, s hogy képeinek motívumait nagy részben ennek a vidéknek tárházából meríti. S még egy harmadik meghatározó tényezőt is megnevezhetünk, de ez már részben hozzánk korban közelebb álló forrásra utal. Azokra a művészekre, akik némileg hasonlóképpen láttatták alkotásaikban az erdélyi hegyi tájakat, domboldalakat, falukat, legelőket, házikókat, de nem kevés rokonszenvvel a hajdúsági tájat, annak házait, tanyáit és embereit is.
Égerházi Imre 1925-ben született Hajdúhadházon. Rajztehetsége már az elemi iskolában kiütközött: telerajzolt minden felületet, padot, házfalat, kalendáriumot, lerajzolt mindent, amin megakadt a szeme, embert, állatot egyaránt. Később a maga erejéből tehetsége mellé megszerezte mindazt a mesterségbeli tudást, ami elengedhetetlen a műalkotás föltételeként. 1962-től rendszeres szereplője a hajdúsági csoportos kiállításoknak. Debrecenben háromszor rendezett egyéni kiállítást (1963, 1966, 1969), most januárban pedig Budapesten nyílt önálló tárlata a MOM Művelődési Házában. Rendszeresen részt vesz a békéscsabai Alföldi Tárlatokon, a Szegedi és a Balatoni Nyári Tárlaton.
A most látott anyag ismét a Hajdúság és a Székelyföld üzenetét közvetítette. Gyergyói és gyimesi tájakat, falurészleteket házakkal, bivalyokkal, legelésző lovakkal, hegyi legelőkkel, fás domboldalakkal, a falukban faházakkal, faragott kapukkal (Gyergyói hegyoldal, Gyergyóremete, Gyimesi táj). Változik a kép, amikor a hajdúsági tájak kerülnek ki ecsetje alól: jellegzetes tanyákkal találkozunk, csontos képű hajdúsági emberekkel, elégikus hangulatú temetőrészletekkel (Hajdúböszörményi házak, Böszörményi utcán, Hajdúsági emberek a határban). Nagyjából ez a világ fogadja a nézőt Égerházi kiállításán, s ami a formai megjelenítést illeti, a művészet egyéni jegyeinek megfogalmazása során derül ki, hogy ez a művészet szervesen kapcsolódik az erdélyi művészetnek ahhoz a vonalához, amelyet a festészetben is a rajzos elemek, a vonalas hangsúlyok jellemeznek. Kapcsolódik ahhoz a néphez közel álló művészethez, amelyet nem a külsőségek, a mütyürkék, az ornamensek jelenléte jellemez, hanem az a vonalas látásmód, ami pl. Kós Károly művészetét s egyáltalán a magyar szecessziónak éppen Kós Károly által fémjelzett korszakát jellemzi s a magyar építészet- és művészettörténet által ezekben az években monográfiákban is méltatott képviselőiben nyert magasrendű művészi megjelenítést. Égerházi is az új szecesszióra jellemző vonalban és foltban gondolkozik, illetve lát. Éles kontúrokkal különíti el a kép részeit egymástól, határolja körül a tárgyakat s azokat a képmezőket, amiknek egymástól való elkülönítését nem bízza magára színekre. Arra, hogy miért használ aránylag kevés színt, sem az alföldi , sem a hegyvidéki táj állítólagos színbeli szegénysége nem ad elég magyarázatot. Talán inkább lélektani okokkal magyarázható. Aki maga sem sok vigasztalót talál az életben, aki a fáradt, megtört tekintetű ember iránt érez rokonszenvet, aki fiatalon is szereti a temetőt, az elmúlás jelképét (Hajdúsági temető), az komoly színekből szőtt lelkivilágát és ebből fakadó világlátását kevésbé élénk, inkább komor színekkel vetíti képeibe. Ezek egyikén az előtérben világos sárga fénnyel megvilágított út részletét látjuk. A szem szinte fölujjong a világos szín villanásától. Nem mintha kimondottan nyomasztó lenne Égerházi világa, inkább azé a hegyvidéki emberé, aki beszorulva a hegyek szakadékaiba, napot ritkán s akkor is csak rövid időre lát. S ezt úgy megszokta már, hogy az alföldi síkság sem deríti föl színvilágát.
Abból, hogy a képmezőket szélesen teríti egymás mellé és azokat vonalakkal határolja el egymástól, mértanias szerkesztési módra kell következtetnünk. Még az emberi arcot is szigorú mértaniassággal jeleníti meg, anélkül, hogy ezzel a fölismerhetetlenség felé tolná el. Éppen megfordítva: Égerházi világosan fogalmaz, kerüli a homályt, az elvontságot. S ebből következik az is, hogy képei nyugalmat árasztanak, rendet, fegyelmet, amelyben mindennek megvan a helye, mint abban az életben is, amely nem enged kisiklást, mert minden napjával bizonyítania kell az élethez való jogát s ezt nem kockáztathatja meggondolatlan lépésekkel.
Közelebbről nézve képeit, kiderül, hogy az, ami távolabbról egyetlen színnel ábrázolt képzeletnek tűnik, finom tónuskülönbségekkel mily aprólékosan árnyalt.
Az épületek egymás mellé és fölé rendelésével, az építészeti elemek képi hangsúlyozásával szemléletbeli rokonságot árul el – bármily meglepőnek látszik is ez a megállapítás, a szentendreiekkel, aminthogy más vonatkozásban, a nagy horizontú és vízszintes szerkesztésű alföldi képei révén az alföldi iskola egyik szárnyához kapcsolódik.
Égerházi a tájképet kedveli láthatóan, de néhány csöndélet is figyelmet érdemel. A festői fölfogás ezen is ugyanaz, mint a tájképein: a kontúrokkal határolja a színekkel osztott felületet. Madaras Csöndéleté-t négy mezőre osztja, igazolásául annak, hogy nemcsak ösztönösen érzi a szerkezetet, hanem tudatosan is alakítja azt.
Néprajzi tárgyat képein ritkán alkalmaz, ott sem hangsúlyosan, hanem szervesen beleépítve a kép egészébe (Kulacsos csöndélet, Sárga virágok széken).
Egységes szemléletű anyaggal, határozott arcélű művésszel találkoztunk Égerházi Imre budapesti kiállításán. Ha ez a művekben is kifejeződött egység és határozottság a következő években színben merészebbé válik, akkor új korszaknak lehetünk tanúi Égerházi Imre művészetében.

Égerházi Imre kiállítása a MOM Művelődési Házban

(Cikk az 1972. márciusában megjelent Munká-ból – Dr. Tóth Ervin írásában)

Égerházi Imre első fővárosi bemutatkozásánál egy olyan festő munkáit szemlélhetjük, aki a piktúra iránt való fanatikus vonzódással vállalta, hogy hivatali munkája szabad óráiban s nyári szabadságában élete nagy szenvedélyének hódoljon. A Társadalombiztosítási Igazgatóság megbecsült dolgozója az utóbbi években Debrecen képzőművészeti életében egyre jelentősebb szerepet tölt be, rajzait, képeit egyre gyakrabban közlik vezető lapjaink és folyóirataink, rendszeres kiállítója az őszi és tavaszi tárlatoknak, miskolci biennáléknak, hazai és külföldi kollektív bemutatkozásoknak. De amíg ide érkezett, rendkívüli akaraterővel kellett megküzdenie minden vonalért s minden ecsethúzásért. Apja mezőgazdasági napszámos, majd nyomdai munkás, a múltban nyilván nem áldozhatott arra, hogy fiát a művészetre nevelhesse. Pedig a gyermek több rajzpályázatot megnyert, mégis fizikai munkára kellett fognia. Volt gyári fűtő, rakodó, mezőgazdasági munkás, fakitermelő, építkezéseknél segédmunkás, majd irodai tisztviselő. De tehetsége mégis utat tört s ma már a debreceni művészet élvonalában jár.
Égerházi piktúrájában jelentős helyet biztosít az alföldi tájnak, a benne élő embereknek, de a tárlat darabjai között, számszerint 33 faroslemezre festett képen, ott találjuk rendszeresen ismétlődő erdélyi útjainak élményeit, gyimesi és gyergyói tájképeit. De jelentős az a rész is, amely közvetlen hazáját, a Hajdúság romantikus szépségeit örökíti meg. E művek javarésze a böszörményi művésztelepen készült, amelynek egyik alapító tagja.
Mi jellemzi piktúráját? Az erős szerkezetiség, amelyet az utóbbi években festőiségének előnyére bizonyos fokig fellazított. Ha fel is szabdalja képeinek terét, az egység változatlan, s egy-egy grafikailag határolt területet rendkívül finom valőrözéssel, érzékeny színátmenetekkel munkál meg. Főleg erdélyi képeinél szereti színeit mélyre hangolni, feltárva a táj s a tájban élő emberek, s állatok összetartozását, közös sorsukat. Festői alkata rendkívül sokárnyalatú, a látványt fegyelmezett gondossággal mérlegeli, anélkül, hogy képeinek érzelmi hangulatát csökkentené.

Munkásból művész

(Cikk az 1972. március 5-i Népművelés folyóiratból)

A MOM Művelődési Házban nyílt meg januárban a debreceni Égerházi Imre tárlata. Égerházi Imre (Hajdúhadházon, 1925-ben született) pályafutása jó példa arra, hogy más kenyérkereső pályán működve – rendkívüli akaraterővel – szakkörben végzett tanulmányokkal hogyan lehet eljutni a kiállításon tapasztalt magas művészi színvonalra. Szabad idejében a hajdúböszörményi művésztelepen s erdélyi útjain fest, vázlatokat készít; faroslemezein ezeket érleli nagyméretű olajképekké. Most kiállított művein nemcsak a gyergyói környezet, a gyimesi táj, hanem szűkebb hazájával, a Hajdúsággal kapcsolatos élmények is szerepelnek.
Képei közül emeljük ki a jellegzetesen székelyföldi Gyergyói táj asszonnyal címűt. Bár jelenlegi munkái közt nem találkozunk grafikákkal, képeinek felépítése, geometrikus szerkezete, a vonalak összefonódása, a színek finoman kimunkált átmenetei jelzik, hogy Égerházi eddigi életművében a grafika is jelentős szerepet játszik. Olajképei elsősorban tájak és utcarészletek, de csendéletekkel, házakkal és szögletes arcú munkásokkal is találkozunk művei közt.

Égerházi Imre budapesti kiállításáról

(Cikk az 1972. február 2-án megjelent Hajdú-Bihari Naplóból – Tóth Ervin írásában)

Az utóbbi 3-4 év anyagából, változatos témakörrel s egységes hangvétellel 33 faroslemezre festett olajképet állított ki Égerházi Imre a MOM kupolatermében. Akik fejlődését már hosszabb ideje figyelemmel kísérik megállapíthatták, hogy tematikája egyre szélesebb ívű, bátrabban nyúl a figurális ábrázolásokhoz, szigorú konstruktivitása fellazult, képeinek felületi megmunkálása igényesebbé, tónusértékben gazdagabbá vált.
A tárlat anyagát áttekintve három csoportra oszthatjuk műveit: így az erőteljes hangvételű gyimesi tájképekre, a már melegebb színekkel megfogalmazott gyergyói környezetre s végül közvetlen otthonának, a Hajdúságnak a világára. A festmények egy része a böszörményi művésztelepen készült, de sok vázlatát és tervét a debreceni művésztelep alkotóházában érlelte nagyméretű olajképekké. Emeljük ki oeuvre-jéből a jellegzetesen székelyföldi: Gyergyói táj asszonnyal címűt – a földdel való viaskodásra, a tájhoz kötött életre, a természettel való küzdelemre rávilágító Gyímesi táj-at, a zöldes-sárgás tónusban tartott Lovak-at, a meleg-puha szépségű Gyergyói táj I., s a katalógus borítóján is látható, közvetlen egyszerűségű Madaras virágcsendélet-ét, a kis mérete ellenére is monumentális hatást éreztető, vörös árnyalatokkal átszőtt Őszi napsütés-t, melyek a jó megvilágítású MOM-teremben teljes értékükben érvényesültek.
Égerházi Imre csaknem minden nyáron vissza-visszatér Erdélybe. Képeinek visszafogott színskálája a táj vonzása s hangulata szerint formálódik és válik összhatásában derülátóvá, vagy tragikumot sejtető, sötétre hajló hangszerelésűvé. Mindezt egyszerű eszközökkel éri el, részletekben és színekben is kerülve minden felesleget. A tárlatot megnyitó Tamás Ervin mindezeken túl rámutatott Égerházi képszerkezeteinek kiegyensúlyozottságára, a felület gondos megmunkálására s rajzi fegyelmezettségére is. Mindezek égerházi művészetének nemcsak legszembeötlőbb vonásai, hanem festői útjának további ívelését biztosító jegyei is.
Bár Égerházi oeuvre-jében a grafika jelentős szerepet tölt be – főként a monotípia -, a tárlaton kizárólag olajképeket sorakoztatott fel, a képek geometrikus szerkezete, térszabdalásai azonban a vonal szerepét is kiemelték. E határozott területű tájak, utcarészletek, csendéletek (cseréppel, virággal), az ember jelenlétére utaló házakkal, vagy szögletes arcú, megfáradt emberekkel, az ottani élettel részt vállaló, ahhoz el nem idegeníthetően hozzátartozó állatokkal (lovakkal, bivalyokkal) összhangban állanak, harmonizálnak e stílussal, ahol alig juttatott szerepet a levegő téroldó hatásának. A debreceni festő első fővárosi bemutatkozásánál arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy olyan művész munkáiról van szó, aki egész embert kívánó hivatali munkája mellett vállalta, hogy minden szabad idejét élete nagy szenvedélyére fordítsa. S ez a fanatizmus valamilyen meg nem magyarázható formában ott él képeinek szövetében, s visszasugárzik a nézőre.

Levél a Kulturbizottságtól

 

T. Kartársnő, Kartárs!

Értesítjük, hogy a debreceni Társadalombiztosítási Igazgatóság dolgozójának Égerházi Imre festőművésznek kiállítása a

MOM Művelődési Házban
1972. január 25 – február 7-ig
tekinthető meg.

Égerházi Imre azoknak a törekvő művészeknek a sorába tartozik, akik minden körülmények között kitartanak célkitűzéseik mellett. Életkörülményei nem engedték meg, hogy csak a festészetnek éljen, mégis ez lett életének középpontja. Kiállítási anyaga kizárólag olajfestményekből áll, de a grafika csaknem minden ágában dolgozik. Figurális képeit konstruktívan építi fel, szorosan kötődik valamilyen konkrét témához, vagy jelenséghez. Különösen szereti az erdélyi tájat, ahová minden évben ellátogat. Székelyföldön gyűjtött élményeit gondosan elraktározza, és azután vázlatai alapján itthon feldolgozza az absztrakció önmaga számára elfogadott segítségével. Színvilága határozott, mély tónusban dolgozik, szereti a sötét kontúrokat. Ezzel mintegy meghatározza formáinak hatóerejét, és egyben ragaszkodását a vonal és a rajz tisztaságához. Képanyaga tartalmilag és formailag egyaránt egységes, konzekvensen követi a maga által megszabott célkitűzéseket. Képeit felületileg is gondosan kidolgozza. Szereti őket, együtt él és lélegzik velük. A természethez és emberhez való kapcsolata rendkívül intenzív. Beleéli magát a táj szépségeibe, hangulatába. A székelyföld iránti szenvedélyes vonzalma inspirálták legjobb képeit. Mondanivalója egy ember őszinte megnyilvánulása a festészet örökszép nyelvén keresztül.

Budapest, 1972. Január 23.
Kulturbizottság.

Őszi hangulat
Egri ház
Erdélyi táj II.
Őszi csángó táj
Határban (Parasztok)
Erdélyi táj I.
Tanya
Csángó táj (Bükkhavasszáda)
Gyimesi téli táj
Bivaly kazlakkal
Hajdúsági temető
Gyimesi táj I. (Csángó táj)
Cserepes virágok
Gyergyói táj III.
Gyergyói táj asszonnyal
Gyergyói táj IV.
Szakadék szélén
Fal kapuval
Hegyoldal
Hajdúböszörményi ház
Hajdúböszörményi utcán
Lovak
Madaras virágcsendélet
Sárga virágcsendélet
Kulacsos virágcsendélet
Őszi hegyoldal
Utcarész
Magányos ház
Gyergyóremete
Kopár őszi táj
Őszi napsütés
Gyergyói táj I.
Magyar Rádióban (Kossuth adó) 1972. január 25-én este 7 órakor,
Esti Krónikában elhangzott tudósítás

(Szathmári Ilona írásában)

Hajdúhadház szülötte, a Hajdúsági Művésztelep alapító tagja Égerházi Imre festőművész remek, szép olajfestményei közül harminchármat mutat be a Magyar Optikai Művek Művelődési Házának kupola termében. A Debrecenben élő művész első, önálló budapesti kiállításán egy csokorra valót állít elénk mély tónusú, ihletett szépségű tájképeiből.
Égerházi mester különösen kedveli az erdélyi, a székelyföldi tájat, ahová minden évben ellátogat. Ez a különös, szenvedélyes vonzalma a székelyföld iránt inspirálták legjobb képeit.
Azok közé a festőművészek közé tartozik, akik teljesen beleélik magukat a természet, az évszakok, a táj szépségeibe, hangulatába.
Csángó és gyergyói festményein kívül Égerházi Imre tárlatán megejtő szépségű virágcsendéletek, nagyalföldi tájak is gyönyörködtetnek bennünket.

Égerházi Imre tárlata január 25-től február 7-ig tekinthető meg.