Égerházi Imre képei időtlenek. Napjainkban is arról vallanak, mennyire fontos az emberi arc megörökítése. A 2001-ben elhunyt művész festményein rend van. Táj és ember elválaszthatatlan egymástól: a táj nyugalmat áraszt, és a békességben mindig az ember a főszereplő . Feledy Balázs így ír a kiállítás katalógusában: „Ő például sosem festett részletező, az aprólékosságtól hemzsegő arcképeket, hanem mindig a tömörítő, lényegre törő megoldások híve volt. Szinte együtt éljük át az ábrázolttal élete történetét.”
Valamennyi festmény őszinte vallomás egy olyan tehetségtől, aki soha nem akart nagy váltásokra, azaz szavai szerint, 180 fokos fordulatokra vállalkozni. Úgy tartotta: „Kis épésekkel igyekszem korszerű lenni. Mivel magyarnak születtem, ha író lennék, magyarul írnék, ha zenész lennék, támaszkodnék a hagyományokra is, ezért természetesnek találom, hogy a festészetemben ezek feltalálhatók. Legszívesebben a Hajdúság, Hortobágy, Erdély tájait rajzoltam, festettem.”
Az 1925-ben született művész Hajdúhadházról indult, autodidaktaként kezdte pályáját, és családi körülményei még azt sem tették lehetővé, hogy főiskolán tanuljon. Képei ma már sok helyütt ismertek a világban, és ő is eljutott alkotásaival Japántól New Yorkig, de Európa és Magyarország maradt számára a legérdekesebb táj.
Moldován Ibolya
Hegyvidék, 2007. február 7.