Közeledik karácsony, ami nekünk a bátyámmal a hatvanas években a mi rítusunkkal kezdődött. Szenteste előtt előkerült a szánkó, és édesapám elhúzott bennünket nagyapámékhoz. Máig hallom a léptei alatt ropogó havat, s látom a házak ablakaiból kiszűrődő sárga fényeket. Az azóta tragikus balesetben – éppen húsz éve – elhunyt édesapám, Égerházi Imre azon kevesek közé tartozik, akire rajtunk, fiain kívül a mai napig sokan mások is szeretettel gondolnak.
Az 1925. szeptember másodikán megkezdett életútja – utólag már tudjuk –, évszázadokkal korábbi gyökerekig vezethető vissza, hiszen képíró őse, Egerházi János az 1600-as években alkotott Erdélyben. Keze munkáját dicsérte többek között Bethlen Gábor alvinczi és gyulafehérvári palotáinak, illetve a gyulakutai templomnak a mennyezete.
Többek között ezért is kaptak testvérével, Istvánnal nemesi oklevelet II. Rákóczi György fejedelemtől. Ilyen örökséggel a tarsolyukban érkeztek későbbi ősei Hajdúhadházra, ahol a gyakori gyermekáldás miatt egyre jobban elaprózódott az eredeti bírtok, így már Égerházi Imre is a szegénységbe született.
„Iskolás koromig festményt egyáltalán nem láttam. Otthon a Biblián és Zsoltáron kívül akadt néhány kalendárium, egy pár ifjúsági regény, amit édesapám az iskolában jutalmul kapott” – emlékezik önéletrajzi írásában. Ebből kiderül, fordulópontot hozott az életében az iskolájuknak a Svájci Vöröskereszt által elsős korában küldött adomány, melyből neki egy csomag zsírkréta jutott.
A dorgálásban természetesen nagyapám járt élen, aki később sem tudott megbarátkozni a gondolattal, hogy fia festő akar lenni. Bár egykor maga is jó tanuló volt, a megélhetés miatt kétkezi munkás lett, s ezt várta el első szülött fiától is. Imre ennek ellenére minden alkalmat megragadott, hogy tanulhassa a festészet tudományát. Debrecenbe költözésük után bárkit meglátott a szabadban festeni, nyomban mellészegődött ellesni a technikát. Később már együtt ment velük, s ezek a hatások az alkotásaiban is nyomot hagytak. Első ilyen mestere Balla László volt, akivel egy éven át az Olajütőt, illetve a városhoz közeli martinkai és nagycserei tanyákat örökítették meg.
Később, az ötvenes években a Debreceni Szabadiskolában találkozott Menyhárt Józseffel, akit a legfőbb tanárának tartott, tőle tanulta meg a fametszést is. Ekkor már hivatali munkája mellett hódolhatott szenvedélyének, s ott volt a család is, így a biztos megélhetés miatt később, befutott művészként sem adta fel munkáját. A mesterség megtanulására fordított sok idő és energia végre egy páros kiállítás formájában is megmutatkozott 1963-ban, a nála 15 évvel fiatalabb Velényi Rudolffal közös tárlatukon az Ady Endre Művelődési Házban. Mentora, Menyhárt József megnyitójában így méltatta:
„Nemcsak olajjal fest, hanem igen kedveli a fekete és színes monotopiamegoldásokat, és linómetszéssel is foglalkozik. Témaköre a lakóhely körüli kis utcarészletek, régi házak, a családi élet és csendéletek. Mivel az önmagával szemben támasztott igény és a mindig magasabbra emelt művészi minőségi mérce biztosíték fejlődéséhez, évről évre találkozni fogunk nevével és mindinkább teljesebb értékű műveivel.”
Képei a magyar települések mellett Európa sok országában, valamint az Egyesült Államokban és Japánban is láthatók voltak. S hogy mi lehet ennek a titka? Erre a választ a leghitelesebben talán Székelyhidi Ágoston művészeti író szavai adják meg 1978-ból: „Égerházi a hagyományos paraszti, falusi világból került a városi világba, majd, e gyökeres változások következményeképp, igen érzékennyé vált a múlt és a jelen, a természet és a civilizáció különbségeire, jobb esetben ötvöződésére. Ezzel megmagyarázható, hogy motívumait rokon körből választja, szemléletét és stílusát pedig szervesen, töretlenül gazdagítja, fejleszti. Első pillantásra föltűnő, mennyi ismerettel, tapasztalati bizonyossággal idézi képeire a természeti tájat a szinte belőle sarjadt építményekkel, alakokkal.”
Édesapám életműve nagyobb részét az Alföld, a Hortobágy és Erdély, valamint az ott élők megörökítése teszi ki, de festett több történelmi témájú képet, illetve pannót is. Utóbbiak közül kiemelkedik a vervins-i békeszerződés 400. évfordulójára, 1998-ban készített 6×4 méteres alkotása. De hogyan kap felkérést a franciák és a spanyolok számára fontos történelmi esemény emlékének a megörökítésére egy magyar művész?
Ennek jobb megértéséhez érdemes visszaugrani az időben, mert fiaként már kisgyermekkoromtól tanúja lehettem, mennyire szívén viseli az emberek sorsát. Ő volt az, akihez nem csak a szűkebb családja, de a széles rokonság tagjai is fordulhattak, ha valamilyen hivatalos ügyet kellett elintézni, valakinek állást vagy ismeretséget, esetleg megfelelő orvosi ellátást kellett szerezni. Imre mindig megoldotta, vagy legalábbis törekedett rá. Nem volt ez másként, amikor bekerült a művészvilág vérkeringésébe, hamar magához ragadta a kezdeményezést.
A kapuit 1964-ben megnyitó Hajdúböszörményi Művésztelepnek még csak alapító tagja, a Hortobágyi Alkotótábort viszont már vezetésével szervezték újra 1982-ben, és ezt a tisztséget haláláig betöltötte. A művésztelepek jó lehetőséget teremtettek arra, hogy külföldi, elsősorban határon túli magyar művészek sokaságát hívhassa meg az együtt alkotáshoz. Mindezt azokban az időkben, mikor például Romániában még az utazásokat is igyekeztek korlátozni a hatóságok, és minden anyaországi kezdeményezésre sanda szemmel néztek.
Ám ez édesapámat nem riasztotta el a segítő szándékától, s idővel, a rokonokhoz hasonlóan, mindenféle kéréssel, problémával keresték meg a határ túloldaláról érkező művészek. S Imre bácsi segített, kiállításokat szervezett, nyomdai munkákat intézet, magánéleti problémákat igyekezett orvosolni, utazásokat szervezett, s még ki tudja, mi minden szerepelt a kívánságok között.
Gondolva a jövőre, már 1985-ben szülővárosának ajándékozta életművének egy részét, amihez a település alkotóházat adott neki, 1992-ben pedig díszpolgári címmel honorálták Hajdúhadház bevonását a művészeti életbe. Mintha csak érezte volna, 1999-ben a Déri Múzeumnak is ajándékozott életművéből 80 alkotást, mert szerette volna, ha azok majdan örömöt szereznek megtekintőiknek. Magára jobban figyelve, tudatosan élve szervezte tovább a művészeti munkát, töretlenül alkotott, és szorgalmasan látogatta a Horváth István és Fésüs László vezette rehabilitációs foglalkozásokat a szívinfarktuson átesetteknek. Oda igyekezett 2001. november 14-e kora reggelén is…
Még nem indultam el a debreceni szerkesztőségbe, amikor megszólalt a telefonom. Egy rendőr keresett, titokzatosan csak annyit kért, találkozzunk valahol személyesen, így az irodához közeli Kálvin teret ajánlottam. Útközben cikáztak fejemben a gondolatok, hiszen újságíróként máskor is sokan kerestek már megírható vagy nehezen bizonyítható témákkal. Amivel a fiatalember fogadott, az letaglózott.
Hajdúhadházi alkotóháza mellett a hortobágyi galéria viseli nevét, 2005-től pedig az öcsémmel a debreceni Dóczy Gimnáziumban jutalmazunk meg évente egy-két diákot a róla elnevezett ösztöndíjjal.
Közeledik karácsony, ami nekünk a bátyámmal a hatvanas években a mi rítusunkkal kezdődött. Szenteste előtt előkerült a szánkó, mert akkoriban még ismeretlen volt a fekete karácsony, és édesapám elhúzott bennünket nagyapámékhoz. Máig hallom a léptei alatt ropogó havat, s látom a házak ablakaiból kiszűrődő sárga fényeket a puha fehér takaróra vetülve. Így mentünk kilométereken át, s közben apám hátra-hátra fordulva mesélt. Mert azt nagyon tudott, szerencsés vagyok, hogy az ő történetein nőttem fel. Újságíró kollégáim is alig győztek áradozni, mennyire jó volt vele beszélgetni, milyen lenyűgözően tud anekdotázni.
