Művészetének színes palettájával szolgálta és kifogyhatatlan energiával, munkabírással szervezte szülőföldjének bekapcsolását a hazai és a nemzetközi művészeti életbe. Kezdeményezett és közreműködött a művésztelepek és alkotóközösségek életre hívásában – aztán végezte fáradhatatlanul az ezzel járó ezernyi tennivalót – műegyüttesek létrehozásának volt szellemi irányítója.
1964-ben alapító tagja volt a Hajdúböszörményi Nemzetközi Művésztelepnek, ahol harminc éven keresztül dolgozott. A hetvenes évek elejétől húsz évig vett részt az Üzemi Tárlatok kiállítás sorozaton, melyet az utolsó tíz évben már ő vezetett. 1982-től újraszervezte, és haláláig vezette a Hortobágyi Alkotótábort. A határon túli magyar művészek legkiemelkedőbb magyarországi patrónusaként tartják számon a 60-as évek végétől 2001-ig. Mindkét művésztelepre, a rendszerváltás előtt sokszor nem kis rizikót vállalva az akkori hatalmi berendezkedéssel szemben, személyesen hívta meg a magyar művészeket a környező országokból. Nyugodt alkotói körülményekkel, kiállítási lehetőséggel, katalógussal, anyagi támogatással és kapcsolatépítéssel segítette őket. Egyedül álló, nyitott művészeti közösségeket épített magyar festőkből, grafikusokból és fotósokból, akikhez nagy létszámban csatlakoztak művészek a világ minden tájáról. Ezzel a Hajdúságot és a Hortobágyot bekapcsolta a nemzetközi művészeti vérkeringésbe.
Égerházi Imre a művésztelepeken végzett munkája és festői minősége révén rendszeresen kapott meghívásokat külföldi alkotótáborokba.
Rendszeresen járt Gyergyószárhegyre és Nagybányára (Románia). Erdélyi gyökerei miatt, az Alföld és a paraszti világ mellett, Erdély és az ottani emberek természettel vívott küzdelmei voltak kedvenc festői témái.
További nemzetközi művésztelepek, ahol Égerházi Imre jelentős időt töltött el (a teljesség igénye nélkül): Szabadka (Szerbia), Groznjan (Horvátország), Dubrinics, Kamjanka, Munkács (Ukrajna), Kazimierz, Lublin (Lengyelország), Potsdam (Németország), Kazimierz Dolny, Lublin (Lengyelország), Bessans, St. Michel (Franciaország).
Sok országban volt tanulmányúton: Sumen (Bulgária), Klaipeda, Neringa (Litvánia), Jyvaskyla (Finnország). Nem egy ilyen utat Debrecen városától kapott munkássága elismeréseként és további ösztönzésként.
A kilencvenes években a franciaországi a St. Micheli Europenes de Liart eu Thierche tiszteletbeli elnökévé választották.
Égerházi Imre és a művésztelepek
„Különös, és persze természetes, hogy a festők többsége ragaszkodik megszokott műtermi körülményeihez, a festőállvány, a munkaeszközök (festőasztal, paletta, festékek, ecsetek) állandó elhelyezéséhez, a fényviszonyok folyamatos ismeretéhez, a közelben elhelyezett (például) tea- vagy kávéfőzőhöz… Ugyanakkor a festők többsége szeret kiszabadulni műterme zártságából, különösen azok, akik még a 20. században is vallották és ma is vallják a plein air, a szabadban festés 19. századi eszméjét. És ez a kiszabadulás is kettős lehet. Felkeresni a megszokott, ismert – és többségében kimeríthetetlen – tájat, amely közvetlen közelségben elérhető, és felkeresni távolabbi tájakat, hogy friss impulzusok, benyomások alapján szülessenek új művek. Égerházi Imre a festők azon különleges kategóriájába tartozott, aki mindhárom munkafeltételt inspirálónak tartotta. Szerette otthonát, közvetlen hétköznapi környezetét, ahol kedvvel dolgozott, szerette szülőföldje Alföld-élményét, amely egész életében befolyásolta képi világát, de szeretett utazni, felkeresni idegen országokat, tájakat, amelyek mindig új és újabb képlátomások megfestésére indították. Hosszú éveken át – mint művésztelep szervező, vezető – hívta szeretett Alföldjére a határon túli magyarokat és külföldieket, majd elfogadva a meghívásokat, ő is sokat utazott. E képei abból a szempontból is különlegesek, hogy azokon mindig igen erősen érzékelhető az adott táj, a környezet vizualitása, de sosem rugaszkodik el a friss élmény hatására a saját maga által megteremtett egyéni, meleg tónusú, finom faktúrájú, bensőséges képi felfogástól. Mindig érezhető, hogy erősen hat rá az új tájélmény, és mindig érezhető, hogy mindezt személyes átéléssel lényegíti Égerházi-festménnyé. A mű mindig ottani és itteni is, ez adja különlegességüket.”
Dr. Feledy Balázs
művészettörténész
