„A képek kitűnőek, nagyon-nagyon szépek, egy másfajta képét mutatják a Hortobágynak, a Hajdúságnak, a hajdú embernek, mert a táj ugye állandó, az ember rajta mindig változik, mint az irodalomban is, és mint az irodalomban is nem csak azt festi az ember, a költő amit lát a tájban, hanem a maga arcát is rárajzolja, ugyanígy van ez a képzőművészetben és a festészetben is.
Cine Mihály, elhangzott a Budapest Vármegye Galéria megnyitóján
Benne volt a régi papírokban, hogy egy nagy missziót teljesített amikor megismerkedtünk, az 1964 volt a Hajdúsági Művésztelepen.
A magyar irodalom a könyvekben, tankönyvekben, lexikonokban inkább csak az volt, ami Magyarországon belül született, s a magyar festészetet is az jellemezte, hogy a festő Magyarországon belül élt. Ezt felfogni is nehezen tudjuk ma már, hogy mit jelentett. Akkor nem volt út, egy erdélyi hova mehetett? Egy szlovákiai hova mehetett? Vagy éppen egy kárpátaljai hova mehetett? Ez lehetett az első, hogy meghívták barátként, rokonként és itt megláthatták nyugatiak is, megláthatták a hazai szakértők is, s megírhatták mindezt, s meghívhatták nyugatra őket tovább, tehát közvetítő állomás volt, rendkívüli szerepe volt ezeknek a művésztelepeknek, én úgy tudom, hogy te voltál a fő mozgató.”
(1995. XI. 8.)
