A magyar tájak képírója, Helyi Thémában megjelent cikk, 2005

Égerházi Imre munkássága szorosan kötődik a Hegyvidékhez. Műveit a közeljövőben kiállításon mutatják be, melyet a volt MOM Művelődési Házban szeretnének megrendezni.

Az ősei között is voltak neves képírók. Szolgálatukért I. Rákóczi Györgytől nemességet is kaptak. Címerükben a vitéz bal kezében kardot, jobb kezében ecsetet és palettát tart. A felmenőktől kapott örökség, a „képírás” különleges tehetsége évszázadokon átnyúlva eljutott Égerházi Imréhez, a múlt század egyik legegyedibb, legmodernebbnek tartott festőjéhez.

1925-ben született Hajdúhadházon. Noha ifjú éveiben hivatalnokként dolgozott, mindig tudta, hogy az ecset és a vászon az ő „munkaeszköze”. Gyerekkorában a bal tenyerébe egy kis olajfestéket nyomott, hogy vele legyen egész nap az iskolában. A harmincas évek elején, amikor ajándékba kapott egy doboz színes krétát, szinte mindent „összerajzolt”, ami jó felületet adott egy festőgyerkőcnek; falakat, kerítéseket, járdákat. A mai graffitisek tehetséges előfutárából neves festőművész lett. Égerházi Imre pályája – noha nem itt született- a Hegyvidéken indult, és mindig boldogan jött a fővárosnak ezen részére. A művész első kiállítását is a hajdani MOM-ban rendezték – óriási sikerrel. A nagy indulást több száz egyéni és csoportos tárlat követte Budán, Pesten és az országban, Európában és a tengerentúlon. De a sikerek közben is szívós következetességgel tanult mindenkitől. Múzeumokban, utcai festőktől, művészektől- ablakaikon belesve és ellesve a mesterfogásokat. Olyan egyedi világot alakított ki képein, amelyikben nem volt mozgás, nem repültek a madarak, nem ment szekér, nem vágtáztak lovak. A tárgyak különleges „összefestése” mégis olyan dinamikát kölcsönzött alkotásainak, amit lehetetlen utánozni. A magyar tájak és emberek megörökítésén túl örök szerelme volt Erdély. Szinte nincs olyan szeglete ennek a vidéknek, amelyet vázlataiban, rajzaiban vagy festményeiben ne „ragadott” volna meg.

Égerházi Imrét a határon túli magyar művészet egyik legjelentősebb magyar patrónusaként is számon tartják. Művészetét egyik kritikusa Tóth Árpád elégiáihoz hasonlította.

„Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.”

Helyi Téma (XII. kerület), 2005. június. 15., II. évfolyam, 23. szám