Munkatársak, Magyar Testvérek!
E helyen, ezek között a falak között sokat voltunk mi együtt. Sok-sok értelmetlen ilyen, vagy olyan gyűlést ültünk végig, mert úgy igaz legtöbbször annak végét várva szív és érdek nélkül csak végig ültük. A letűnt Sztálini-Rákosi idők lelket nyomasztó félelmében, a hozzászólásra való/ösztönzés/ösztökélés mellett a bennünk lévő véleményt nem mertük kiteregetni, mert tudtuk, azok elmondása következmény nélkül nem marad. Sokan, nagyon sokan nem szólaltak meg. Nem azért, mert nem volt véleményük, nem azért mert nem tudták volna szavakba önteni gondolataikat, hanem azért, mert hozzászólni csak egyféleképpen lehetett, mégpediglen csak úgy, hogy a Rákosi-Gerő féle hatalmi politikát alátámassza, vagy éppen e politikának bennünket, a dolgozókat kisemmiző „vívmányait” dicsérje. Sokat hallottuk ezt a szót „passzívak” voltunk. Passzívak, mert legtöbbünket az vezetett „ne szólj szám, nem fáj fejem”. Gyakran kérték az alulról jövő építő kritikát. Ha őszintébb kritika szemrebbenés mellett mégis elhangzott néha, mindjárt csírájába fúlt, mert megfojtották azzal, ez már nem kritika, ez már kritizálás, aki pedig kritizál, az ellenség.
A Rákosi-Gerő féle túltengésről így a vélemények egymás között, mint ahogyan azt sokat hallottuk – a folyosón – lettek kicserélve.
Kartársak! Azt mondhatnátok, minek idézem a sötét múltat! Elegünk volt vele. Idézem azért, mert ebben az időben is voltak bátor megnyilatkozások, ha ritkán is, de voltak. A sorsukat tudjátok legtöbbnyire. Azért is idézem, mert nem szabad megengedni nekünk – mindnyájan együtt -, hogy ebben az épületben, ebben a falak között, de másutt is szégyentől szemlesütve ütemesen felállva tapsoljunk, vagy mint iskolás gyermekek félőn hallgattunk el, ha „tanítónéni” a szobába lép.
Rajtunk, dolgozókon múlik, hogy a múlt terhes árnyai lelkünkre, becsületünkre, emberségünkre ne telepedjenek. Mi, akik itt együtt vagyunk sokat káderezett és jóváhagyott egyszerű munkás, vagy paraszt származékok vagyunk. Nincs bennünk szándék sem restaurációra, sem ellenforradalomra, csak egyre ebben a függetlenségre vágyó hazában, ezen belül e falak között is jobban, szabadabban és félelem nélkül élni. Ehhez pedig jogunk van! Elég volt már mindennapi kenyerünket féltve lapulni magunkba zárt véleményünkkel az íróasztalok mögött. Kushadásra kényszerített bennünket a múlt, de október 23-a nekünk is a kiegyenesedés hajnala, és én kérlek benneteket, soha, soha ne feledjétek, hogy drága magyar testvéreink piros vére, szabadságunkért odavetett fiatal életünk bennünket erre kötelez.
Nem citálom, hisz emlékezhettek, mennyi hazug jelszót fújt közénk a múlt, amelyek mind, minden nyom nélkül az idő felejtő temetőjébe mentek.
Október 23-a, új március 15-énk szabadságra, függetlenségre törő népünk nagy történelmi ténye még nem a történelemkönyveké, hanem élő valóságunk és kedves munkatársak, mi is azzal a sok-sok millió magyarral ne engedjük, hogy akár e falakon túl – akár itt, semmivé váljon, mert ha mi itt mind-mind egyet akarunk, nem térhet többé vissza közénk a félelem, a gerinctelenség és a suttogás. Az október 23-i eszmék maradjanak mindig velünk, ennek tudatában éljünk, és ha kell, cselekedjünk.
Égerházi Imre
