Égerházi Imre festőművész képeivel évek óta találkozhatnak, akik a debreceni képzőművészet fejlődése iránt érdeklődést tanúsítanak; mégis hadd mondjam el itt: Égerházi Imre egyike azoknak a debreceni festőknek, aki tehetsége, önmaga iránt támasztott igényessége, fegyelmezettsége, s magasfokú embersége révén emelkedett azok közé, akik Debrecen képzőművészeti életét új színekkel gazdagítják.
Munkáit ma már nemcsak Debrecenben ismerik, bemutatkozott Budapesten is, 1972-ben; több egyéni kiállításon Debrecenben, s a hajdúvárosokban.
Láthatták képeit Békéscsabán, Szegeden, Keszthelyen, Miskolcon, Győrben, Szolnokon, kollektív kiállításokon, sőt a Területi Szervezet kollektív kiállításain Lublinban és Nagyváradon is részt vett.
Mesterének a nemrég elhunyt Menyhárt József festőművészt vallja.
Kemény, fegyelmezett öniskoláját legjobban ő maga foglalta össze; amikor ezt írta:
„Csinálom, ahogyan bensőm diktálja, ahogyan a tartalom formát kíván. A képen szeretem a szerkesztett kompozíciós rendet, a gondos megmunkálást, a rajzi fegyelmezettséget és elkerülöm a harsány színeket, a sok mindent takaró homályt.”
Sokan voltunk tanúi, hogy valóban így alkotott mindig. Önmaga kifejezéskeresésének ez a mostani letisztult, lényeget kiemelő tiszta formája hosszú-hosszú útkeresés és fegyelmezett munka eredménye.
Égerházi Imre nem tartozik azok közé a festők közé, akik szándékosan, merészen, kihívóan vagy robosztusan hívják fel magukra a figyelmet. De stílusa, színvilága szerkesztési tudása mégis egyénivé, s vonzóvá teszik képeit. Az az eszköz, amely ezt biztosítja művészetében, a biztos kiemelés, amellyel a lényeget pontosan a kép bármely pontján a figyelem középpontjába tudja állítani.
Úgy tűnik, az utóbbi években az előzőeknél is levegősebb, tisztább, a rokon színek harmóniájára épülő színvilágot alakított ki. S ez párosul minden esetben mértéktartó, sohasem zsúfolt szerkesztéssel, amelyben a formák leegyszerűsödnek, jelzésszerűvé válnak, de mindig pontosan jelzik a tárgyak, a táj, az ember karakterét, s kapcsolatát.
Puritán ez a festészet, amely épp ezáltal tud lényegre törni, mivel minden feleslegeset elhagy, tud és mer elvonatkoztatni. Egyetlen képe sincs, amelyeken akár a színek, akár a kompozíció harmonikusságát bármi is megzavarná.
Ennek a belső, összetartó fegyelmező erőnek másik eszköze az erény, amely egy általa mértéktartóan kialakított síkábrázolásban jelenik meg. Nézzük meg a hegyi tájak házait, hegyeit, fáit. A mesterien egyszerűsített és jellegzetesített formák elhelyezésével olyan dimenziókat hoz létre, amellyel pótolni tudja a síkok mesterséges közelítését-távolítását.
S itt jutottunk el Égerházi Imre művészetének lényegéig; minderre azért képes, mert biztos, fegyelmezett rajztudása, s mindig az érthetőség határain belül maradó egyszerűsítési törekvése egy olyan sajátos egységet – rendet teremtenek képeiben, amellyel ugyanakkor a megjelenített mondanivaló nem szegényebb, ellenkezőleg kifejezőbb, gazdagabb lesz.
A faluról jött művész városi, bérházi lakásában is olyan sajátos környezetben él, amely külsőségeiben is kifejezi hovatartozását jelen társadalmunkban. De ennél fontosabb, hogy képei, művészetének gyökerei oda nyúlnak vissza, abba a társadalmi közegbe, amit ma úgy nevezünk, hogy népi. S itt most nem a romantikus népszemléletre gondolok, hanem a valóságos, ezekkel a társadalmi rétegekkel a sorsközösséget is vállaló művészeti, művészi magatartásra.
Ezt azok értik igazán, akik ismerték korábbi – a város perifériáin – az Olajütőben, vagy a falvak egyszerű környezetében a parasztok életéről készült képeit is.
S Égerházi Imre témái ma is ezek. Csak míg korábbi képein naturálisabban, sötétebb tónusokban jelentek meg ezek a vallomások, ma művészi fejlődési bonyolult, de mindig tudatos – s talán kimondhatjuk: kiérlelt – szakaszában ugyanez annyira lényegretörően van már jelen, mint ahogyan a művészi kifejezésforma tömörítése, egyszerűsítése a népművészetben jelentkezik.
Amikor a hegyek megbúvó – néhány egyszerűsített vonallal vagy térformával jelzett – hegyi pásztorházakat, vagy a végtelen hegyi legelőkön gyéren megjelenő szándékosan megnyújtott szénarakásokat látjuk, soha sem idilli gondolatunk támad, hanem az az évszázados sors jut eszünkbe, amely ennek a társadalmi rétegnek osztályrészül jutott.
S ez az egyszerű festői hangvétel, a művészi tömörítés ilyen magas foka még csak mélyíti ezeket az érzéseket a szemlélőben.
Én azt hiszem, jó úton jár a művész, ha továbbra is ezt az egyszerűsítésre törekvő művészi ábrázolási módot fejleszti tovább.
Ő maga fogalmazta meg, a művész, hogy nem szereti a „mindent takaró homályt”. Gondolom, optimista hangvételéhez, életszeretetéhez a képek látása alapján senkinek se fér kétsége. Mert az élet borús oldalait, a társadalomról vallott bírálatot is ki lehet ilyen színekkel fejezni.
Modernségre – mai életünkhöz legjobban illő kifejezésformára való törekvése mellett – vezesse a művészt továbbra is az a magával szemben sok éves vajúdásban kialakított művészi elv, amely biztosan meg fogja óvni őt attól, hogy elszakadjon a minden művészet gyökerét és mondanivalóját jelentő társadalomtól.
Dr. Kurucz Albert
A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum főigazgatója
