Krétától a palettáig, Égerházi Imre önéletrajzi írása, 1992

1925. szeptember 2-án délután 5 órakor, a hajdúhadházi “Miglakhac”-ban lévő Kis új utcában születtem, a család első gyermekeként. Az utca közepe táján laktunk, egy földes, kis házban, amelyiknek az összedőlését minden pillanatban várták. Egy éjjel a macska felborította az apám csizmáját, s a dübbenésre, Ő, azt gondolva: bekövetkezett a pillanat, bölcsőmmel együtt felkapott és az udvarra menekített. A szüleim tősgyökeres hadháziak. Hajdúhadház történetében (dr. Nagy Sándor 1928.) olvasható az 1784. évi állapot. “Birtokosok feleségi jogon. Belső telken lakók 3 tized Égerházi István, Barna Szabó familiából”. Édesanyám, Péntek Erzsébet családja a legrégibb hajdú családok egyike. A család egérrágott “Kutyabőrét”, amely Nagy Béláné Égerházi Mariskánál volt, néhány éve leadtam a debreceni levéltárnak, ahol lajstromba vették, restaurálták és néhány fényképet adtak róla.

Égerházi Bálint nagyapám aki 8 évig volt vártűzér

Péntek Sándor anyai nagyapám

Az Apafy Mihály által adományozott, 1670. dec. 6-án kelt nemesi oklevélben az áll: Bösházi Égerházi Mihályt “jobbágyi állapotából kiemelve… igaz és kétségtelen erdélyi, valamint a hozzákapcsolt magyarországi részek nemesi sorába soroztuk… Ezzel az elhatározásunkkal Égerházi Mihály és utódai nemeseknek számítanak…” Címer leírás: “kékszínű pajzsnak alsó mezején jobbra forduló férfikar háromágú zöld babérágat kinyújtva tart. A mező közepén hullámzó szalag az alábbi felirattal, A művészetért és az otthonért.”

Az 1797-ben kimutatott 11 (nobiles advonal) “jövevények” között Égerházi már szerepel. Az is lehetséges, hogy sokkal korábban Hadházra kerültek. A letelepítés 1605-ben történt. A nemesi levelet Bocskaitól kapták a hajdúk. Égerházi Mihály 1670-ben Apafytól. Feltételezhető, hogy az ősök a Kelemen Lajos által írt Művészettörténeti Tanulmányokban (Kriterion 1977) szereplő mezőbándi Égerházi családból származnak. E családban élt és dolgozott Égerházi, másként Képíró János. Ifjú nemes Égerházi János Bethlen Gábor fejedelemnek dolgozott. Ő festette a fejedelem alvinczi és gyulafehérvári palotáinak mennyezetét és a gyulahutai református templom mennyezetét. István nevű testvérével együtt újra nemesítette Őket, és címert adott nekik. E címerben az alsó részben lévő hármas halom felett turulmadár hátán egy vitéz. Bal kezében kard, hegyén levágott török fej. Jobb kezében paletta és néhány ecset. Felette felírás: Qvod libet licet.

Édesanyám Péntek Erzsébet

Édesapám Égerházi Imre

Nem vitás, az ősök között több művész, ismert alkotó volt. (A valóság teljes felderítéséhez alaposabb kutatás volna szükséges.) Iskolás koromig festményt egyáltalán nem láttam. Otthon a Biblián és Zsoltáron kívül volt néhány kalendárium, egy pár ifjúsági regény, amit édesapám az iskolában jutalomként kapott. Egyiket, másikat – ami megmaradt, pl. Petőfi Sándor, Tompa Mihály összes költeményei; Gaál Mózestől Egy magyar testőr; II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos élete; Az utolsó mohikán; Vadölő – polgári iskolás koromban tanulván a könyvkötést, bekötöttem, és ma is féltve őrizgetem. Így őrzöm a Tatár Dani bácsi csodálatos meséit, történeteit, amit esténként a kerítés tövében ülve hallgattunk.

Már iskolába jártam, amikor egyszer Juhász Mari néni egyik lelences fiával, Andorral, luthurt és porcsint hoztunk a Gábor kertből. Hazafelé jövet egy nyitott ablakon át benézve, vastag barna keretben egy nagyon szép képet láttam. Rákóczi búcsúzik a feleségétől és gyermekeitől. (Ma már tudom, színes papírnyomat volt.) Csak álltam az ablakban, és mint a megbabonázott, néztem a képet. Rákóczi és Zrínyi Ilona már régi ismerősöm volt. Édesapám sokat olvasott róluk, főleg este, s ha szívszorító volt a történet, olyan mélyeket lélegzett, hogy a kis kék lábasra tett lámpa majdnem kialudt, s szomorú történeteket megkönnyezte.

Részlet a csapókerti iskola évvégi tablójáról

Barátaimmal a hajdúhadházi hősök szobránál

Szabó József első osztályos tanítómtól, a Svájci Vöröskereszt ajándékaként egy doboz színes krétát kaptam. Mindenki mást, jobbat kapott, mint én, és senki sem cserélte el velem. A házak fehér falára, szürke száraz berenákra rajzoltam vele, amit láttam, ami körülöttem volt. Tehenes szekeret, Szathmári István bácsit, kutyákat, lovakat, a Szederjesben ringó házakat, az utcánk végén néha gyakorlatra vonuló katonákat, és a nagyritkán feltűnő autókat. A házakat újrameszeltük, én pedig, hogy mindenki lássa, “pálcás oktatást” kaptam.

Az első rajzos emlékeimben sok az “alkotás” öröme, mert felismerték “fog a fűrész Gergely”-t, a falu rohanó bolondját, a “Vaddisznó” cigányt, a fát lopó Sinkákat. Mire elfogyott a kréta, örök barátságra léptem a rajzolással. Később ázott, puha tégladarabbal is rontottam a falakat. Egyszer a Dudinszki boltos elkapott, és berántott az üzletébe. Egy büdös hordónak szorított, megfenyegetett, hogy belefojt, ha tovább firkálok és a tűzfal lyukába köveket dobálok. Ekkor igen megijedtem, de a félsz nemsokáig tartott, mert továbbmenve a közeli kovács húzós csengőjét megrángattam, és elszaladtam. Elemibe az “ócska” (református) iskolába jártam. Ekkor még tudás szerint ültünk. Szabó, Csősz, Csiha és Varró tanítók osztályaiban mindig a harmadik voltam. Első Szentkirályi Tibor, második Hadházi László volt. Palatáblára, palavesszővel írtunk, amit az épület kőlábán hegyeztünk. Nagyon szerettem iskolába járni. Az iskolaépület nyugati oldalának északi végében volt egy kb. öt méterszer öt méteres igen vastag fal. A rom kb. egy méter magas volt (az öregek szerint a régi templom maradványa). Ezen török-magyar, kuruc-labanc háború játszottunk. A játékban én mindig magyar voltam. Inkább nem játszottam, ha magyar nem lehettem.

Családi fénykép debreceni házunk kertjében

Családunk első fényképe Hajdúhadházon

Testvéreim Erzsébet, László és Sándor

Édesapám volt mezőgazdasági munkás, pályamunkás, nyomdai munkás, mert a kevés örökölt földből, szőlőből nem tudtunk megélni. Debrecenbe költözésünk előtt a Müller-féle Erzsébet Gőzmalomban volt mázsás (Stein Miksa bérelte). Ha vége volt az iskolának, mielőtt még ebédeltem volna, el kellett az ételt a malomba vinnem. Édesapám felült a garathoz vezető lépcső tetejére, és ott evett. Én izgatottan vártam a maradékot. Mindig, mindenből hagyott egy keveset. Ezeknél a falatoknál azóta sem ettem jobbat. Ha hosszabb időt kellett várnom, a malom előtti padra ültem. Rendszerint itt tanyázott két gazda ember, Hajdú Imre és Tatár Sándor. Néha Stein úr is, aki egyszer-egyszer aprópénzt adott, amit a Bihari boltban cukorra költöttem. A malom messze volt, fáradtan kerültem haza. Otthon még sok munka várt rám. A tanulás későre maradt.

Miskolctapolcán üdülünk Imikével és Péterkével

1949-ben feleségül vettem Palotai Évát

Veres Gézával és Maghy Zoltánnal Hajdúböszörményben

Édesapám visszament a vasúthoz, a régi helyére, ahonnan B-listázták. Alig jártunk valamit a negyedik osztályból, amikor 1936-ban Debrecenbe költöztünk. Végig sírtuk a szekér tetején az utcát. Elértük a debreceni cédulaházat (vámház), balra fordultunk, és a városvégi utcák egyikébe, amely éppen olyan poros és szegényes volt, mint amit otthagytunk, megérkeztünk. Nekem ez nagy csalódás volt. A csapókerti iskolába írattak be. A tanítóm, a szépen hegedülő Hórebhegyi Sinai Gyula volt. Tanulásban itt is hamar az elsők közé kerültem. Itt nem tudás szerint ültünk. Az ötödik osztályban Bakóczi Mihály tanított, aki megbecsülte és szerette a népkonyhásokat és a testvércipőben járókat. Az egyik osztálytársam, Németi János biztatására, mivel szerinte nekem szép írásom volt, és jól rajzoltam, piros krétával felírtam a táblára: világ proletárjai, egyesüljetek.
A jelentéséről csak annyit tudtam, hogy a kommunisták jelszava. Bakóczi tanító őr megrémülve, szó nélkül letörülte, s mikor bevallottam, hogy én írtam, megkérdezte; hol dolgozik az apád. A vasúti nyomdában, feleltem. Majd húszéves korodban kérdezd meg tőlem azt, amit most mondani szeretnék. 1945. szeptemberben meg is kérdeztem. Csak annyit felelt nem időszerű.

Kurucz D. Istvánnal a Hortobágyon rajzolunk

Holló Lászlóval a tócóskerti villa kertjében

Több helyen laktunk, majd véglegesen a Báthori utcában telepedtünk meg. Igazi szegénysor volt. Ennek a Debrecenbe való költözésnek jó oldala is volt. A legjobb az, hogy vasárnap délelőtt templom után elmehettem a Déri Múzeumba. Még ma is el tudom mondani, hogyan következtek egymás mellett a képek az emeleten. Fürödni is lehetett ingyen, a hőforrás vizét elvezető árokban. Ott egy cigányképű ember áriákat énekelt, és kalapozott. A napraforgóhéj összepréseléséért lehetett menni a Meteor moziba. Nyaranként eljártunk Sándor öcsémmel labdát szedni a teniszpályákra. Amikor az Apafája utcában laktunk, az utolsó előtti házban, a végtelen határ előtt, természetben festő embereket láthattam. A Diószegi tanya fái alatt leginkább egy sovány, szemüveges festő (Nagy Ferenc) olajképeket festett, a közeli tanyán. Mint az árnyék követtem, s amíg dolgozott, mindig mellette ácsorogtam. Nem mentem iskolába. A Mátyás király utcában, egy kis széken ülve, törpe állványon az utca egy részét festette egy kövér kopasz festő (Balla László). Évek múlva tőle szerkesztést és olaj technikát tanultam. Egy évben egész tavasszal és nyáron át az Olajütőt, ősszel pedig a cserei, martinkai tanyákat festettük. Édesapám a nyomdából hozott papírokat, és ólomdarabokat. Ezekkel rajzoltam, és vízfestékkel festettem.

Ötödikes koromban meghalt egy osztálytársam, Csige Sándor édesapja tüdőbajban. Kis dugdosott pénzemből, húsvéti “keresetemből” megvettem az édesapja olajfesték “készletét”, néhány kopott ecsetet és vékony tubus festéket. Végtelenül örültem a festékeknek. Boldogan szívtam magamba az olajfesték szagát. Hogy velem lehessen a Van Dyk barna színből egy keveset a bal tenyeremben szétnyomtam, és egész nap szagolgattam. Mindennap más színt kentem a tenyerembe. Szülői unszolásra sem szívesen mostam kezet. A festék használatát nem ismertem.

Menyhárt Józseffel az 1972-es debreceni nyári tárlaton

A Hajdúsági Nemzetközi Művész-telep néhány tagjával a Káplár ház udvarán Hajdúböszörményben (Bod László, Hézső Ferenc, Lakatos József, Torok Sándor)

Egy dekli papírra próbáltam festeni. Nem sikerült. Nem keseredtem el, tudtam, hogy ez nekem sikerülni fog. Nagyon szerettem volna továbbtanulni. A tanítóm is biztatott. A Kollégiumba szerettem volna járni. Édesapám azonban úgy döntött, hogy az olcsóbb, hajdúhadházi polgári iskolában taníttat. Leginkább az érdekelte az évek során, hogy a tandíjmentességet megszereztem-e, vagy sem. A kijárás igen fárasztó volt, különösen akkor, amikor a háború kifejlődött. Ha nem jártak a vonatok, vagy nagyon sokat késtek, hol az egyik, hol a másik rokonnál voltam. Igen hányatott életem volt. Azért szerettem hazajárni, mert az állomás épületében, az egyik szobában az állomásfőnök (Tóth Mihály aki etsei Tóth néven) festett. Több vonatról lemaradtam, mert nem tudtam elszakadni az ablaktól. Leginkább klasszikusokat másolt, és végig követhettem a másolás minden mozzanatát.

Amikor később egyszer elmondtam neki, hogy milyen sokat tanultam tőle, nem akarta elhinni. Egy más alkalommal egyik osztálytáram, aki a Szederjes mellett lakott (Szikszai Gerzson), egyszer elhívott hozzájuk. A testvérbátyja orgona csendéletet festett. Bámulattal figyeltem, hogyan keveri a színeket, hogyan viszi azokat vászonra.

A polgári iskolában sokat rajzoltunk. Legjobban a dupla rajzórákat, és a művészettörténetet szerettem. Egyszer egy iskolai versenyen (jeligés volt) mind az első három helyezést elnyertem. Nem győztem a lányok emlékkönyvébe rajzolni, festeni. Most is sajnálom, hogy akkor nem voltak szakkörök. Mint polgári iskolások, részt vettünk Hajdúböszörményben a nagy hajdú ünnepen. Ez csodálatosan felemelő érzés volt. Ott, Hajdúböszörményben elhatároztam, hogy festek egy képet a hajdúkról. Ez a téma egész életemben foglalkoztatott. Sokszor rajzoltam is. Voltak elgondolásaim, amelyek nem valósultak meg, de a téma nem hagyott nyugodni.

Népdaléneklés Mogyoróskán

Gyimesben festek

A polgári iskola vége felé felvetettem, hogy szeretnék Budapestre, festőiskolába menni. Édesapám, aki színvak volt, a tervem ellen szenvedélyesen tiltakozott. Anyagiakra, és arra hivatkozott, hogy jobb sorsot szeretne nekem. A nagy világégés kezdetén lengyel menekültek jöttek vonatszámra. Kis szőlőnk volt a Vénkertben, a külső jelzőnél. Egy ilyen szerelvényt nem engedtek be az állomásra. A férfiak, asszonyok, gyerekek és katonák leugráltak a vonatról. A fákról leszedték a gyümölcsöt, széttördelték a tököket, és azt ették. Néhány hozzánk szaladt, páni-páni, mondták és a szájukra mutogattak. Az egyik, egy rajzfüzetbe az édesapámat a pajtával együtt gyorsan lerajzolta. Az összes maradék ennivalónkat odaadtuk. Na látod, mondta az apám, ez olyan élhetetlen, hogy még lopni sem tud. Ezek az éhenkórászok mind ilyenek. A szemerkélő eső miatt a rajz a pajtában maradt. Mire legközelebb mentünk, már ajtó sem volt rajta. Ezt az alkalmat is felhasználta édesapám arra, hogy tervemről lebeszéljen. Nemcsak a pesti tanulást ellenezte, hanem azt is, ha festettem, rajzoltam. Sok évvel később mégis megbarátkozott vele, amikor a hajdúhadházi községi tanács két termét kiürítették, és abban az én kiállításomat megrendezték (1973.) De leginkább azért, mert volt “rendes” foglalkozásom is.

A polgári iskola befejezése után kőművesek mellett napszámos voltam egy építkezésen. Szeptemberben a Baross utcán egy épülő ház emeletéről könnyes szemmel néztem az iskolába menőket. A tél folyamán jelentkeztem postanövendéknek Kassára. 1942 márciusában kerültem a fejedelem városába. Az ország minden részéből és a visszacsatolt területekről voltunk ott vagy ötvenen. Délutánonként kimehettünk a városba. Egy ilyen Múzeum-Dóm nézelődés után a Vársánc utcában láttam egy törpét festeni. Kicsi széken ült, aquarell képet festett az utca egy részéről, ő volt Feld Lajos. Ha csak tehettem, a megbeszélt helyen és időben mindig ott voltam, és néztem, hogy dolgozik. Később összebarátkoztunk, és gyenge aguarelljeimet szíves szeretettel korrigálta. Nagyon keveset beszélt, zárkózott ember volt. A háború alatt Mengele rajzolója lett, így menekült meg a haláltól. A felszabadulás után a társadalombiztosításhoz kerültem. Itt is szabad időben mindig festegettem. Másoltam a klasszikusokat és másokat. Szívesen festettem gyermekkorom élményeit. A Vadasnál lévő állatvásárt. Az alkonyatban hazatérő summásokat, az erdőre menő és ott dolgozó favágókat, a tűznél melegedőket. Több képet festettem II. Rákóczi Ferencről, akit nagyon szerettem és ma is szeretek.

Az ötvenes években a Piarista Gimnázium földszintjén működött a Debreceni Szabadiskola. Valameddig ide is jártam. Veres Géza, Balla László, Menyhárt József és Félegyházi László voltak a tanáraim. Hivatali elfoglaltságom miatt nem sokáig tudtam menni. Később egy Kőrösi Balogh nevű festő oktatott néhányunkat az SZTK dekorációs szobájában az általam festett Rákosi, Sztálin, Lenin képek és transzparensek között. Ez nem sokáig tartott, de nem is sok hasznát vettem. A hatvanas években sok hasznos tanácsot adott Bíró Lajos is. Továbbra is jártam a kiállító termeket, múzeumokat, különösen a Képcsarnok Medgyessy termét, ahol egy időben mindennapos vendég voltam (Dr. Bába Ottó ma is emlegeti).

Megismerkedtem Holló Lászlóval is, akinél sok szép, számomra hasznos napot töltöttem. Művészete, festői magatartása, tiszta embersége mély nyomot hagyott bennem. Ennél csak Csíkban, Zsögödön Nagy Imre bácsinál töltött idő emlékezetesebb. Ahol, hol a szőlősorok között, hol a képei között, hol a zsögödi fürdő betonkádjában nyakig bórvízben ázva hallgattam fejtegetéseit a világ sorjáról, a művészetről, az elhivatottságról, szép asszonyokról, csodás történetekről.

A Gyergyószárhegyi Nemzetközi Alkotótábor

Alkotótábor tagjaival Hajdúhadházon

Egyszer a hivatali szobámban lévő képeimet meglátta Király Andorné, a Dóczi rajztanára, és képeim alapján Menyhárt József pártfogásába ajánlott, aki fáradhatatlanul tanított a festés és grafika minden csínjára-bínjára. Könyveket adott és ajánlott. Az Ő ajánlására tanulmányoztam át a főiskola jegyzeteit és ajánlott irodalmát. Sok év alatt igaz barátság szövődött közöttünk. Ő volt az én igazi tanító mesterem és atyai barátom. Hasonló sorsunk volt. Egyikünk sem végzett Képzőművészeti Főiskolát, s mind a ketten hivatalban dolgoztunk, napi 8 órai szellemi munka után, szabad időnkben festettünk.

Mindig nagyon sajnáltam, hogy a felsőfokú kereskedelmi iskola négyéves esti tagozatán nem volt rajz szak. Óriás kitérő után, jóval elmúltam 30 éves, amikor először kiállítottam amatőrökkel, később hivatásos festőkkel.

A sors kegyes volt hozzám. Alapító tagja lettem a hajdúböszörményi Hajdúsági Nemzetközi Művésztelepnek, ahol, úgy érzem, festővé váltam. 1982-től vezetem a Cívis Rt. Által fenntartott hortobágyi alkotó tábort.

Az Alkotótábor tagjai koszorúzásra indulnak március 15-én

A HAJDÚK pannó, 185×600 cm

Életem során az embertpróbáló időszakokon, – amikor Budapest ostromát átélve 1945 elején hazatértem és a nyírmártonfalvai Balkányi féle uradalomba küldtek más “igazolásra” várókkal, amikor 1946-ban mint politikailag megbízhatatlant a Postától B-listázta, 1949-ben az ÁVH-n a talpamat verték, az MDP-ből kizártak, mert “jobboldalinak” nyilvánítottak, amikor 1956-ban “megjegyzett” lettem, mert az SZTK Munkástanácsának és a Megyei Forradalmi Bizottmány Közgyűlésének tagja voltam, – mindig a festés, rajzolás, metszés segített át. Ezekben az időkben születtek azok a képeim, amelyek soha sehol nem lettek bemutatva (Belépéstől ódzkodók, A gyászos nap, Dévánkozó, Földosztás, A nők felszabadítása). Évtizedeken át dédelgetett álmomat váltottam valóra, amikor az 1984. febr. 17-én papírra vetett vázlat után 1987. június 30-án befejeztem a Hajdúk című 185 × 600 cm-es pannót, amely 1896-ig mutatja be életüket. A további hajdúsors bemutatását terveztem a Hajdúk II. című 200 × 300 cm-es kép megfestésével.