Nagy Tünde interjúja Égerházi Imrével, 1998., Kiskegyed

Nők és a vászon

– Számtalanszor előfordult, hogy egy szép nőt látva nem a birtoklási ösztön ébredt fel bennem, hanem – akárcsak egy táj vagy tárgy szemléletekor – megfesteni vágytam – meséli Égerházi Imre festőművész. A férfiak többsége egész életén át nem lankadó rajongással csüng a szebbik nem képviselőin. A művész talán az átlagosnál is nagyobb hőfokon izzik. A „jelenség” esztétikai oldalát megvilágítandó kerestük fel a neves alkotót.

– Gyakran ajánlkoznak fel magukat megörökítésre méltónak ítélő nők?
– Inkább csak olyanok, akiket nem a halhatatlanság iránti vágy, hanem a modellkedésért járó honorárium ösztönöz. Alkotóházam ablakán olykor naponta kopogtatnak a helyi barna bőrű lakosság szebbik nemhez tartozó tagjai. Előfordult, hogy a blúzát is kigombolta egy lányka: „kinek van Hadházon ilyen mellye?”. Mondtam, hogy ez tényleg szép, de a többit nem ismerem, és nincs szükségem a segítségére. Hát nem megsértődött?! Máskor egy éltesebb, termetes asszonyság bizonygatta, hogy aktja páratlan élményt nyújtana a világnak. Nos, legfeljebb torzóként… Néha az anyák hozzák gyermeküket „mudil”-nek, és közlik, ők is vállalkoznak ám a munkára, hiszen nem kell ehhez semmiféle tudás. Tarifájukból maguk alkudnak, a végén már pár száz forintért is hajlandók lennének egész hónapon át eljárni hozzám. Mások nem engednek a huszonegyből, de értésemre adják, a festés után szexről is szó lehet. Sajnos, sokszor hetekig nincs nyugtom tőlük.

– Mi a helyzet a hivatásos modellekkel?
– Ez egy nagyon fárasztó foglalkozás, nem könnyű dolog órákon át mozdulatlanná meredni. Egy-egy ülés után minden tagja fáj a modellnek. Akik értik a szakmájukat, nagyon sokat segíthetnek a festőnek, fél szavakból is értik, mit kíván a művész. És ha mégsem – hát nem kellemetlen feladat egy pucér nőt igazgatni. Általában hölgyek jelentkeznek modellnek, talán bennük több az egészséges hiúság. A szakmai rangsort nagyon számon tartják, kéretlenül is sorolják, melyik híres művész alkalmazta őket. És pontosan tudják, miért mi jár. Előfordult, hogy a munka előtt kimentem a konyhába enni, mire visszaértem, ott állt a formátlan, colos hölgy anyaszült meztelen. „De én kosztümös beállítást akarok…” – hebegtem. Mire ő: „Semmi akadálya, de már levetkőztem, így ez megkezdett órának számít, és egy aktmodell drágább”.

– Ezek szerint nem feltétlenül szükséges, hogy a modellnek tökéletes alakja legyen?
– Hogy mennyire nem, arra a következő történet a példa. A hajdúböszörményi alkotótáborban az egyik évben két nő modellkedett. Az egyik sovány, szinte girhes, a másik arányos, telt, közelítette az eszményi szépséget. És míg az előbbi állandóan „műben” volt, a kívánatos, gömbölyded hölgyet alig foglalkoztatták. Szegény nem értette, hogy miért keres jóval többet csúnyácska társa. Kollégáimmal meghánytuk-vetettük a jelenséget, és végül arra jutottunk, hogy érdekesebb feladat a csontos alakot rajzolni. Persze azt is megállapítottuk, hogy férfiként a szép hölgyért állnánk inkább sorba…

– Milyen fogadtatásra lelt, mikor Ön kért fel egy nőt modellnek?
– Mondanom sem kell, lelkileg a nem hivatásosok az igazán inspirálók az alkotás folyamatára. Előfordul, hogy a munkakapcsolat mellett mélyebb kötődés is kialakul a modell és a festő között – ám ez nem feltétele a kiváló együttműködésnek. A köztudatban mégis valami ilyesmi terjedhetett el, mert sokszor félreértettek, ha megfesteni vágytam egy hölgyet. „Mit gondol? Nem vagyok én olyan lány!” – utasított vissza. Pedig az esetek többségében „csak” a jól sikerült kép a „végtermék”.

Nagy Tünde