Szeptember 30-án nyílott meg a keszthelyi Helikon Múzeum Kastély Múzeumban Égerházi Imre festőművész kiállítása, aki Hajdú-Bihar megyéből érkezett városunkba.
A 75 éves Égerházi Imre Debrecen és régiója egyik vezető mestere. Élete minden szálával, minden gyökerével odaköti. Mint azt Czoma László, a Kastély Múzeum igazgatója megfogalmazta: ő az Alföld festészetének koronázatlan királya.
…Legszívesebben festem a szülőföldemet, a Hajdúságot, a Hortobágyot, általában a nagy magyar Alföldet. A másik nagy szerelmem, amit szeretek festeni 1956 óta rendszeresen, Erdélynek a tájait. Főleg a gyergyói, csíki és a csángó magyaroknak a Prút és Szeret közötti világát.
Mi okozza ezt a vonzódást Erdély felé?
Ezt a vonzódást – csak később tudtam meg – az okozza, hogy az őseim képírók voltak Erdélyben. Méghozzá az alvinczi kastélynak a belső díszítését, a gyulafehérvári templombelsőt és – ma is áll és látható – a gyulakutai templom kazettás mennyezetét Egerházi János ősöm festette. Mikor megláttam, majdnem rosszul lettem, hiszen ugyanúgy festek, mint ő. Ugyanúgy csinálom a virágokat, azoknak a formáit és a színvilágom is megegyezik. Erről én korábban semmit sem tudtam. Ez az ösztönös, a génjeimben meglévő vonzalom Erdély iránt késztetett engem, hogy oda járjak és, hogy ott fessek. Sokféle technikával dolgoztam…
A kiállításon Égerházi Imre Hajdú-Bihar Megye Önkormányzatának adományozott alkotásai láthatók.
Mikor érezte azt először, hogy „ez a kép sikerült, festőművész vagyok”?
Nagyon régen éreztem ezt először. Kassán, Feld Lajos bácsinak megmutattam egy akvarellemet. Úgy éreztem, hogy az amit én csináltam, egy sikeres munka volt. De mikor Lajos bácsi meglátta, azt mondta: „Innentől számíthatod magad festőnek fiam!”
Az Ön képein nyugalom, megállapodottság van. Mintha valami állandóságra való törekvést éreznék.
Igen. Meg lehet figyelni, hogy azok az emberek, akik nyugtalanok és lelkükben zaklatottak, azoknak általában a képeik is olyanok. Nagyon érdekes (művésztelepeken lehet ezt legjobban látni), hogy a műterem, ahol egy ilyen típusú kolléga dolgozik, ott a környezet is olyan. Én szeretem a képi rendet, a fegyelmet és ha minden harmóniában van. Azt szeretem nagyon, ha a képeimen nyugalom van. Ne érezzen a néző bizonyos zaklatottságot a kép nézése közben, hanem derűs szemlélettel legyen. Megnyugtassa, és a kép esztétikai élményt jelentsen.
…Hat éves voltam, amikor Hajdúhadházon a svájci Vöröskereszt ajándékát megkaptuk. Mindenki nagyon praktikus ajándékot kapott, amit meg lehetett enni: cukor, csokoládé…Én 6 darab kis rudat kaptam. Nyalogattam, ízlelgettem, de nem lehetett vele semmit kezdeni. Ma már tudom, hogy zsírkréta volt. Nem cserélt velem senki, hát vittem hazafelé ezt a kis dobozocskát (Hajdúhadházon nagyon szép, fehér házak voltak) és rajzoltam a házak falára. Kutyákat, teheneket rajzoltam, amiket Hajdúhadházon lehetett látni. Mire hazaértem, már ott voltak a panaszosok édesanyámnál, aki aztán jól „elrakott”, különösen a panaszosok előtt, hogy lássák, hogy fenyíti ő a gyereket. Aztán anyám vitte elől a vödröt a mésszel, én vittem a nagy meszelőt és az istennek nem akarta befogni a festék azokat a színeket. Ez volt az első sikerélményem, és vele járt, hogy mindjárt meg is szenvedtem a sikerért.
Volt egy olyan momentum az életében, amit ugye a legtöbb ember csak egyszer él meg.
Három esetben voltam klinikai halál állapotában és az orvosok, festőbarátaim hoztak vissza. Abban az állapotban látomásaim voltak. Olyanok, mint mikor a filmesek felvesznek egy rövid snittet valamiből. Kilenc ilyen snitt maradt az emlékezetemben. De nyomasztott, hogy a világ, amiben élek, ahol jövök-megyek és az a világ, amit ott láttam, egymásra úszott. Az élmények között volt nagyszerű, csodálatos is. Ma is kívánja az ember, hogy olyan érzést, olyan szeretetet, megbecsülést kapjon. Mikor aztán kifestettem magamból ezeket az élményeket, egy kicsit megnyugodtam és jobban is éreztem magam. Arra törekedtem, amikor festettem ezeket a képeket, hogy pontosan úgy adjam vissza, ahogy láttam, mert hátha egyszer valahol, valaki ezen képek alapján meg fogja fejteni a halálon túli élettel kapcsolatos dolgokat.
Itt Debrecenben a művészeti életnek az egyik szervezője. Úgy gondolom, hogy minden városban van egy ilyen szervező, de Önt mi motiválja?
Azt hiszem, hogy erre születni kell. Ha nem tudok a közösségért dolgozni, ha nem tudok jót tenni valakiért, valamiért, az nem csak a képzőművészet terén jelentkezik nálam. Sok más téren is. De a képzőművészet terén intenzívebben, hiszen ez az én világom, ezt szeretem nagyon. Nagyon sikeres, eredményes szervezéseim voltak a Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep esetében, ahol alapítótag vagyok. Később pedig a Hortobágyi Nemzetközi Alkotótábort szerveztem meg, amelyik ma már világhírű. A világ minden tájáról járnak ide. Hogyha nem tudom ezt csinálni, akkor nem vagyok egyensúlyban, rosszul vagyok. Hiába festek, ha ez a másik oldal nincs meg, akkor nem vagyok egész ember.