ÉGERHÁZI IMRE
Égerházi Imrével személyesen most találkozom először, e beszélgetéssorozatnak és közös ismerősünk, Arany Lajos újságíró közreműködésének köszönhetően. Beszélgetőtársam neves festőművész, 1992 óta a Hortobágyi Alkotótábor vezetője, képei szerepeltek már moszkvai, tokiói, német, francia, finn, lengyel kiállításokon, festményeit őrzik múzeumok, galériák itthon és külföldön egyaránt.
Hetvenes éveidben jársz, kérlek, hogy idézd meg mindazt, ami őseidről, gyermekkorodról, életedről, további terveidről itt és most eszedbe jut.
Őseim mind a két ágon mezőgazdasággal foglalkoztak, különösen ük- és nagyszüleim. Hajdúhadházon laktak valamennyien, itt nagyon ismert volt az Égerházi-család, anyai nagyapám, Péntek István ősei között hajdúkapitány is található. Apai nagyanyámat Hajdúnak hívták, az ő családjuk is nevezetes. Eleinte tehetős emberek voltak az őseim, de mert sok volt a gyerek, osztódott a vagyon, mindig kisebb-kisebb parcella jutott, az én szüleim telkét már át lehetett ugrani, akár a Bekkerben, akár a Gábor-, akár a Vénkertben, erre-arra, ezeken később én is dolgoztam.
Az apai örökségből Viden is kaptunk egy hold földet, szomszédaink apám testvérei voltak, erre a telekre szívesen emlékszem. Tizennyolc kilométert tettünk meg gyalog Hadházról, mire kiértünk, apám egész nap kapált, én pedig segítettem neki, amit tudtam. Esténként visszagyalogoltunk és ez gyönyörű volt. Jöttünk az úton hazafele a dűlőutak mellett kitaposott gyalogutakon, édesapám mindig beszélt. Mendegéltünk, egyik kezével a kezem fogta, másik kezével a kapát, közben mesélt a csillagokról, megmutogatta a Fiastyúkot, a Göncölt, beszélt a családról, különösen édesapjáról, a szomszédokról, a világról. Amit tudok, mind tőle tanultam. Édesapám kitűnő tanuló volt az iskolában, de nagyapám az ökrök miatt nem engedte tovább tanulni, dolgoznia kellett a tinók, ökrök, mellett. Dancsi doktor, aki orvos lett Hadházon, azt mondta egyszer, mikor már nagy voltam, hogy Imre, a maga édesapjának ötször annyi esze volt, mint nekünk együtt az osztályban.
Apai nagyapám korán özvegyen maradt, nem is nősült újra, a gyerekeket, Eszti nénémet, Gábor és Bálint bátyámat egyedül nevelte a Bercsényi utcában. Egy rokont apám gyakran emlegetett, Égerházi Jakabot, a kis fekete subást, aki presbiter is volt, kint lakott egyedül a saját tulajdonú tanyáján. Titokzatos embernek számított, tudott latinul, törökül, senki se hallott róla semmit, egyszercsak megjelent a tanyán, később beköltözött a Kazinczy utcába, járt a templomba, az iskolamestert latinból ő javítgatta ki. Fekete subát hordott, ami középkorú embereknél nem volt divat akkoriban. Aztán ahogy hirtelen megjelent, olyan váratlanul tűnt el, még elég fiatalon.
Nagyapám a szarufába tűzve őrizte azt a nemesi oklevelet, amit Apafi Mihály erdélyi fejedelemtől kapott az Égerházi-család, s ami később a Debreceni Levéltárba került.
Hajdú Eszter nagyanyámra nem emlékszem, mert korán meghalt, apai nagyapámra is csak nagyon-nagyon homályosan, őt Égerházi Bálintnak hívták. Édesapám mesélte, hogy nagyapám engem egyéves koromban megitatott borral, én állítólag nyakaltam. Erre mondta nagyapám, hogy jó gyerek lesz ebből, talán még pap is, mert úgy issza a bort, mint a vizet. Családunkban különben mindenki református volt.
Mentünk egyszer a laposon keresztül a Gábor-kertbe. Baloldalt volt a cigánytábor, jobbra meg egy nagy legelő. Megjelent az égen egy kétszárnyú repülőgép. Nagyapám odaszólt nekem: na nézd csak, Imrus, odanézz, hát hol az Istenbe van a lú? Lú nélkül hogy mehetett az oda fel? Neked jobb a szemed, mereszd csak kifele, hol van az a lú? Úgy halt meg szegény, sose hitte el, hogy nem ló vitte fel a repülőt.
Anyai nagyanyámra, Péntek Sándorné Gaál Zsófiára jobban emlékszem, sokáig élt, kilencven éves is elmúlt, amikor meghalt. Az én anyám, Péntek Erzsébet az ő gyermekük. Anyai nagyanyám egyszerű asszony volt, aki azonban minden iránt érdeklődött. Tíznél több gyereket szült. Sokat emlegette az aranyszájú Mózsit, hogy nem régen járt itt. Fogalmam se volt, hogy kiről beszél. Már polgáriba jártam, amikor olvastam Gaál Mózes írásait, ekkor mondta nagyanyám, hogy bizony, ő a Mózsi, aki nagyon szerette a szalonnát, kenyér nélkül ette. Gaál Mózes nagyanyámnak édes unokatestvére volt.
Péntek Sándor nagyapám tehetős gazdálkodó hírében állt. Ő és három fia, Pista, Feri, Lajos együtt szolgáltak a galíciai fronton. Jelentették Albert főhercegnek, hogy van itt egy népfelkelő a hajdúságból, három fiával, vitéz katonák, huszárok, igazi, belevaló hősök. Albert főherceg közölte, hogy szeretné őket látni. Nagyapám németül jelentette, hogy megjelent a három fiával. A főherceg lekezelt velük s azt mondta: akinek ilyen három takaros fia itt van, azt az embert mi hazaengedjük. Nagyapám tiltakozott. István bátyám, aki később, fogságban perfektül megtanulta az oroszt, megszólalt németül, amit szintén tudott. (Ő a Cserebogár malomban volt mázsás a háború előtt.) Azt mondta az apjának, hogy ides, maga csak menjen haza, maga ne maradjon itt, mert tudjuk mi, hogy maga mért akar itt maradni, magának itt van ez a lengyel nő, ezért nem akar maga hazamenni. Nagyapám meg rászólt, fogd be a szád, te taknyos, semmi közöd hozzá, te csak a magadéval törődj! De a három fiú csak kijárta, hogy apjuk obsitot kapjon, nagyapámnak tehát haza kellett jönni. István aztán szolgált a Kolcsak-féle seregben, szolgált az oroszoknál is, valahol Mandzsúriába került, onnan Japánba, Amerikába, istentelen nagy utak végén, a háború után vagy öt évvel úgy került haza, hogy egyszerűen megjelent otthon az ajtóban. Belépett, köszönt, hogy aggyon isten, hát megjöttem. Nagyapám nem szólt egy szót sem, odament hozzá, lekevert neki egy nagy pofont. Büdös kölyök, mit tettél velem? Azt a szégyent, hogy hazazsuppoltak a frontról. Nagyanyám meg ott sipákolt, hogy mért kell ezt a gyereket bántani, végre megjött, ki tudja, merre járt szegény.
Mikor anyám született, akkor a legidősebb lánytestvére, Zsuzsa néném is szült egy kislányt, és hogy mehessen Zsuzsa néném a mezőre dolgozni, nagyanyám szoptatta anyámat is, meg az unokát is. Édesanyámnak ekkor lett tejtestvére a későbbi hadházi cigányvajda. Ugyanis behívták katonának a cigányvajdát, a kis Géza apját. Gyönyörű, piros csizmája, zöld nadrágja, barna zekéje, sárga kalapja, nagy, pedrett bajusza volt, nyakkendőt nem hordott, peckesen járt, szép fehér ingét mindig gombolatlanul hordta. Ez a vajda meghalt a fronton. A Géza fiú lett az utódja, apja ruháit hordta, rendet tartott a cigányok között, nagyobb szava volt akkor a vajdának, mint a csendőrnek. Kár, hogy ma nincsenek ilyen nagyszerű vajdák. Nos, meghalt Géza édesanyja is, nagyanyám pedig kislánya és unokája mellett az árvát, Gézát is egyidőben szoptatta. Volt teje nagyanyámnak, volt miből. Géza büszke volt a tejtestvérségre. Mikor már Debrecenben laktunk, néha Géza is megjelent a Báthory utcában, beszólt hozzánk, hogy Erzsi testvérem, Erzsike, gyere csak. Anyám meg neki: mi van, Géza, gyere be! Géza csak egy pohár vizet kért, megitta, aztán elment. Anyám és Géza nagyon kedvesen tartották a tejtestvériséget. Büszke vagyok rá, hogy az én egyszerű szülőm is olyan tisztelettel és megbecsüléssel tartotta ezt a tejtestvérséget. Néhány szót különben én is megtanultam cigányul. Mikor apám a szőlőt karózta, odaszólt nekem, hogy szaladjak el a sátorba, mondjam meg ezt vagy azt a Bogár Lajinak, aki vitézségi érmes cigány volt, az első világháborúban tüntették ki. Ennek a Lajinak volt egy fia, a Tojásos, azért hívták így, mert megette a tyúkok alól a tojásokat, akkor is, ha már mozogtak bennük a kiscsirkék. Tojásos velem egy idős volt. Laji hordta a karót apámnak a szőlőben, mi meg gyerekek a dűlőúton játszottunk, ekkor tanultam meg sok szót cigányul. Jó játszópajtások voltunk, bigéztünk, fadarabokat hajigáltunk és így tovább.
Édesapám 1896-ban, édesanyám pedig 1898-ban született. Édesapám 1966-ban halt meg. Édesanyám sokáig élt még utána, kilencven éves elmúlt, amikor 1993-ban csendesen elaludt. Addig szinte alig volt beteg.
Ti hányan vagytok testvérek?
Négyen voltunk, három fiú meg egy lány.
Hajdúhadházon laktunk 1936-ig. Apám volt bandagazda, első kaszás, napszámos, közben a saját földjét is dolgozta.
Mennyi volt a saját földetek?
Szőlőstől, mindenestől kb. hat hold. Tartottunk egy tehenet, néhány aprójószágot, lovunk nem volt. Édesanyám nem sokat olvasott, édesapám azonban rendszeresen olvasta az újságot, néha könyvet is, ha valami érdekes volt, akkor felolvasta vagy elmesélte édesanyámnak, együtt sírtak vagy együtt nevettek a hallottakon. Jó házasság volt az övéké, jól érezték magukat. Sokszor eszembe jut, hogy én olyan szépen szerettem volna élni, ahogy ők éltek, sajnos, nekem ez nem sikerült. Édesanyám mindig szépen beszélt édesapámmal, soha egy rossz szót nem mondott neki, kivéve azt az esetet, amikor a polgári iskolában kaptam egy intőt, elvesztettem a tandíjmentességemet, apám pedig úgy begurult, hogy felkapta a maga csinálta kissszéket a lábánál fogva, azzal döngette a hátamat. Levert a földre, anyám pedig ott ugrált, hogy jaj Istenem, agyonütöd ezt a gyereket, jaj, összetöröd a csontját, Imre, hagyd már abba. Apám ráripakodott: elhallgass, mert téged is megverlek úgy, hogy megemlegeted. Megérdemli a büdös kölyök.
Sose nézte meg senki, hogy mikor, mennyit tanulok, egyáltalán nem törődtek a gyerekek tanulásával, mégis, egyik öcsémet kivéve, minden gyerek kitűnő tanuló lett. Apámat annyi érdekelte csupán, hogy van-e tandíjmentesség vagy nincs.
Apám szeretett volna a vasúthoz kerülni, de ott sokáig nem volt állás. Először a krampácsolókhoz került, aztán a szeredásokhoz, míg valaki idővel fel nem figyelt rá. Kiemelték a pályamunkások közül, bevitték a MÁV-igazgatóságra, a nyomdában kapott munkát. Precíz dolgokat bíztak rá, ő javítgatta a kéziratokat, de a vezetők sem haragudtak rá, ha visszavitte a hibás iratokat, hogy megmutassa. Pedig édesapám összesen hat osztályt végzett, de gyakori olvasgatásával képezte magát.
Voltak otthon könyveitek?
Voltak. Elsősorban olyanok, amiket édesapám iskolás korában a református egyháztól kapott jutalomként, évente kettőt-hármat. Főleg ifjúsági történetek és vallásos históriák voltak ezek. Valamint nagyjaink életének története, például Rákóczié. Bibliánk is volt. Édesapám minden évben megvette a kalendáriumokat, újságot pedig egyedül mi járattunk Hadházon a Kisúj utcában, de járattunk Debrecenben is, valami baloldali lapot. Édesapám eléggé baloldali ember volt, igazságtalannak tartotta azt a rendszert, amiben éltünk, valami jobbat szeretett volna, de nem nagyon mert erről beszélni, állami állása miatt. Mikor már nagyobb lettem, a szakik ott ültek a házunk előtt a fűben, én meg olvastam nekik az újságot, a Népszavát, vagy valami ilyen lapot. Pártba apám nem léphetett be, féltette állami állását, de nagy szocdem szimpatizánsnak számított, barátai is a szocdemek köréből kerültek ki. Főleg a nyomdában kapott biztatást a baloldalisághoz. Édesapám színvak volt, a vasútnál emiatt nem került az első fizetési csoportba, nem kapott családi pótlékot sem. Ott volt a négy gyerekkel és nem kapott semmit, ezt is igazságtalannak tartotta.
Ki művelte a földet, amikor édesapád a vasúti nyomdához került?
Ő és az édesanyám, de engem is, Sándor öcsémet is befogtak a munkába. Édesapám délután kettőig-háromig dolgozott a munkahelyén, aztán felült a vonatra, ment Hadházra s amíg látott, kapált.
A négy gyerek mikor született?
Én 1925. szeptember 2-án születtem Hajdúhadházon a Kisúj utcában. A legszegényebbek laktak ezen a környéken, amit úgy hívták, hogy Míglakhatsz. Olyanok laktak itt, akik addig lakhattak, mig lakhattak, míg össze nem dőlt a házikó. Ezek a házacskák egyik napról a másikra elkészültek: karókat vertek le az emberek, körülfonták sövénnyel, sárral betapasztották, gallyakkal fedték be. Olyan kicsi házba születtem én, hogy kb. két méterszer két és fél méter volt a helyiség, paticsfalak határolták. A mienknek szép szalmatetője volt, nem zsuptető, a szalmát ledrótozták, nem ázott be, a szél se vitte el. Nagyanyáméktól kaptunk egy ágyat, abban aludtak a szüleim, én meg egy régi, egyszerű kis ágyban, később Sándor öcsémmel együtt.
Apám csizmája mindig az ágy szélénél állt, s mivel ez a kis viskó szinte düledezett, egyszer egy viharos éjszakán eldőlt a csizma, dübbent egy nagyot, apám felkapta anyámat, kirohant vele, utána engem vitt ki, álltunk a sárban, hogy összedől a ház. Nagy veszteni való nem maradt benn, de a háznak nem történt semmi baja.
Ehhez a kis házhoz volt ragasztva egy tető, alatta sparhert, az udvar körül sövénykerítés, olyan gallyakból, amiket az erdőn szedtünk. Az udvaron néhány aprójószág. Nem loptak el semmit, szegényember a szegényembertől nem szokott lopni. Télen fával tüzeltünk, amit egynyilas erdőrészünkből szedtünk, a kis szobában öntött vaskályha adta télen a meleget. Házikónkat vásároltuk, miután anyai nagyszüleinktől elköltöztek a szüleim, zsák búzáért, ezért, azért, telekkönyvben arra se volt ráíratva, akitől vettük.
Aztán vásároltunk a Kisúj utca 27. szám alatt egy szoba-konyhás kis házat zsuptetővel, két pindurka ablakkal, udvarral, óllal. Apám megvette a Riska tehenet, ez ellátta tejjel a családot, még a Hani zsidó is hozzánk járt tejért, mi meg hozzá vásárolni. Ő is olyan szegény volt, mint mi, és olyan barátságos, mint mi. Azok a zsidók, akiket én ismertem Hadházon a falu végén, nagyon rendes emberek voltak, jártam hozzájuk szombaton, sábeckor, én gyújtottam a gyertyákat, hol egy kis pénzt adtak, hol megkínáltak ezzel-azzal.
Testvéreid mikor születtek?
Sándor 1926-ban, ács- és kőművessegéd lett, három éve halt meg szegény. Tanulni nem szeretett, de kiváló ezermester vált belőle, korán megnősült, ő is családos ember volt.
Laci öcsém 29-es, Erzsi húgom 30-as születésű. Laci a vasúthoz került, a Fazekasban végzett. Édesanyám őt, a hamadik gyereket már nem akarta vállalni, a létra fokáról terhesen mind magasabbról ugrált le, hátha elmenne a gyerek, de nem ment el. Ezért-e, másért-e, nem tudjuk, de Laci öcsém születésétől sínben járt, húzta a lábfejét. Egy zsidó doktor operálta meg Budapesten. Szegények voltunk, ez az orvos pedig nem kért semmit. Az operáció azonban nem járt sikerrel, Laci élete végéig sínben járt.
Voltam cserkész, Lacit is bevittem a cserkészekhez, Kovács Lajos volt a parancsnok, nagyon megértő ember, Laci nagyon boldog volt ott.
Hadházon a falu utolsó előtti utcájában laktunk, Kisúj utcának hívták, mert új telepnek számított, ahol a kicsi házak épültek. Egyetlen szekéren minden elfért velünk együtt, amikor 1936-ban Debrecenbe költöztünk. Végigsírtuk az utcákat. Elértük a vámházat, ahol most a GÖCS van, kifizettük a vámot, balra lefordultunk egy dűlőútra, onnan jobbra, láttuk, hogy ki van írva: Apafája utca. Itt a második ház volt a miénk. Én megint sírva fakadtam, hogy hát ez a város? Ez még olyan sincs, mint a miénk volt Hadházon. Apám már a vasútnál dolgozott, egy-két évig biciklivel járt be Debrecenbe, aztán költöztünk a városba, ehhez még bankkölcsönt is fel kellett vennünk. Ezt nyögtük sokáig, apám ezért nem engedett főiskolára menni.
Apámnak volt egy Gargya Gergely nevű barátja, az ő közeli szomszédjai lettünk egy kis albérletben, majd amikor sikerült eladni a hadházi házikót, akkor vettünk fel kölcsönt, megvettünk a Báthory utcában egy téglából épült szoba-konyhát, villany nélkül. Így kerültünk a Csapókertbe. Petróleumlámpával világítottunk itt is, érzékeny lelkű apám nagyokat sóhajtozott, mikor Rákóczi életét olvasta, néha még a lámpát is elfújták a sóhajok. Anyám mindig mosolygós, kedves asszony volt, de apámmal együttérzően sajnálkozott ő is a kis Rákóczi sorsa felett.
Jártatok-e rendszeresen templomba?
Minden sátoros ünnepen kiöltöztünk, mentünk a templomba, de nem minden vasárnap, hiszen kapálni kellett. Nagy ünnepeken megfürödtünk a lavórban vagy a teknőben, szépen felöltözködtünk s indultunk a templomba. Utána hazamentünk, megettük a finom húslevest, előtte apám mindig elmondta az áldást: Jövel, Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk. Mikor befejeztük az étkezést, leginkább nekem kellett elmondanom: Aki ételt, italt adott, annak neve legyen áldott, Ámen. Édesanyám nem főzött sokat, egyszer lehetett szedni, aki ügyes volt, az a maradékból is kapott. Én azért eszem ma is olyan eszméletlenül gyorsan, mert mindig akartam repetázni. Elsőnek édesapám szedett az ételből, de a színejavát meghagyta nekünk. Mivel volt szőlőnk, borunk is volt mindig, az volt a legtermészetesebb, hogy ha valaki megkívánta, kiment, egy kancsóval behozott, ivott belőle és otthagyta, ebből bárki ihatott, mi, gyerekek is. Részegséget otthon sose láttam.
A MÁV-igazgatóságon volt egy Szorecsák nevű kárpátaljai ember, aki beszélt ruszinul, zsidóul és egyéb nyelveken, az oroszok tolmácsként elvitték egészen Brünnig. Szorecsák bácsi megmagyarosította a nevét Szorultságra, amikor rájött, hogy ez sem jó, akkor vette fel a Szóró nevet. Járt hozzánk, nagyon szerette a bort. Mikor apámmal együtt ittak, akkor énekelgettek, szép, érzelmes dalokat. Apám legszívesebben azt énekelte, hogy Nótás kedvű édesapám…, ezt mindig megkönnyezte. Mikor Szóró bácsi már jól leitta magát, apám odaszólt nekem, hogy no, fiam, hozzad a targoncát! Előhoztam a lötyögős, ganészállító targoncát, rátettem János bácsit, átvetettem a vállszíjat, begyalogoltam vele a Csapókertből a Tisza-palotába, a mostani MÁV-igazgatóságra. Feleségének jelentettem, hogy hazahoztam János bátyámat. Kaptam ilyenkor az asszonytól egy pengőt. Apám és Szorecsák bácsi mellé gyakran csatlakozott Gargya bácsi is, hárman sok-sok szép nótát énekeltek. Leültek az asztalhoz, beszélgettek mindenről, például arról, hogy apám fiatal korában hogy krampácsolt Sóslakon, Csontoson, Uzsok körül. Olyan érzékletesen mesélt apám, hogy később ráismertem azokra a tájakra, amik szóba kerültek. Ma már, sajnos, kimentek a divatból ezek az esti beszélgetések.
Már nagyfiú voltam, amikor meghozattam apámnak a Schilling-könyvet, szerettem volna, ha a vasútnál első csoportba kerül. Ebből a könyvből apám mindent megtanult, de a vizsgán pamutot szedtek ki neki, ő meg a színeket nem tudta megkülönböztetni. De anyám sem, testvéreim sem foglalkoztak rajzolással, festéssel.
Már Hadházon, az elemi iskolában feltűnt, hogy én ügyesen rajzolok. Debrecenben, a csapókerti iskolában Hórebhegyi Sinai Miklós volt a tanítóm, a negyedik osztályban. Ő most Ausztráliában él. Hadházon mindig tudás szerint ültünk az osztályban, én harmadik voltam, mert a tiszteletes úr fia került az első helyre, Hadházi tekintetes úr nagygazdának a fia pedig a másodikra. Őket félkézzel kenterbe vertem, de mégis mindig én voltam a harmadik. Itt, Debrecenben meg nem így ültettek bennünket, amin nagyon elcsodálkoztam, összevissza ültünk.
Elsős voltam Hadházon, amikor Szabó József tanító úr egyszer sokmindent kirakott az asztalra és ezt mondta: no, gyerekek, a svájci vöröskereszt a svájci reformátusok ajándékát küldi nektek, szegény magyar gyerekeknek. Én az ócska iskolába jártam, ez református iskola volt, az új pedig az állami. Az asztalon volt csokoládé, egyéb finomságok, de nekem valami pálcikák jutottak egy dobozban, azt se tudtam, micsoda. Rágtam, rágtam, semmi íze, kemény volt, köpködtem tőle. Nem cserélte el velem senki, nagyon boldogtalan lettem. Nagy elkeseredéssel mentem hazafele, megálltam egy fehérre meszelt falusi háznál, az alja kék volt. Ácsorogtam, aztán fogtam egy piros pálcikát, lerajzoltam az udvaron csaholó kutyát a fehér falra, szépen sikerült. Arra jött egy ökrös szekér, azt is odapingáltam, ökrökkel, kocsissal együtt. Pillanatok alatt az egész falat telerajzoltam, el nem hinnéd, milyen élvezettel. Hazaértem, házunk előtt ott állt édesanyám meg vagy három-négy ember. Anyám már messziről kiabált, megállj csak te büdös kölyök, tönkrerondítottad Julis néni házát, adok én neked. Meg is mutatta, egy előkészített vesszővel verni kezdte a pucér lábamat, én meg szaladtam körbe. Anyám szédülni kezdett, mikor ezt láttam, még rágyorsítottam, anyám elvágódott, így menekültem meg a nagyobb veréstől. Úgy kaptam hát első sikerélményemet, hogy mindjárt meg is vertek érte. Aztán anyám hozott oltott meszet, én vittem a meszelőt, kimeszeltük újra Julis néni házát. A pálcikák zsíros pasztellkréták voltak, ma már tudom, a színek a meszelésen is átütöttek, többször is át kellett meszelni. Mondanom sem kell, hogy az összes pálcikát a házfalakon használtam el.
Volt a faluban egy szaladó bolond, mindig azt kiabálta, hogy hol a fűrész, Gergely? Őt is lerajzoltam hatéves koromban, olyan ügyesen, hogy mindenki ráismert.
Egyszer apám is beleavatkozott a dologba, közölte velem, hogy ha még egyszer meglát firkálni a fa alatt, meglátom, mit fogok kapni, meg is szeppentem. Ott voltak azonban a kiszáradt nagy deszkakerítések, remekül lehetett rajzolni rájuk, ezekért már nem nagyon kaptam ki. Dudinszky, a boltos, mikor éppen a sárga falát pingáltam, berántott a büdös, petróleumos, olajos hordók közé, veréssel fenyegetett. Megijedtem persze, de addig tartott.
Három és fél évet jártam iskolába Hadházon, a tanítók nagyszerűek voltak, szerettem őket. A magas, fekete bajszos Szabó József szép ember volt, szerette nagyon a gyerekeket, megkérdezte, hogy reggeliztünk-e, ha valaki nemmel válaszolt, elővette a táskáját, kettétörte a kenyerét, felét odaadta neki. A másodikban Varró Ferenc tanított, aki egyúttal iskolaigazgató is volt. Gyönyörű népdalokat hegedült, ma is azokat a népdalokat fúvom, amiket tőle tanultunk. Bár ma is így lenne, hogy először saját népe dalait tanulná meg a gyerek. Nem sok remény van rá, sajnos, mert mikor festek, mindig a rádiót hallgatom, de népdalt oly ritkán hallani.
Harmadik osztályban Csiha Gábor lett a tanítónk, amatőr festő. Egyszer Juhász Mari néni lelencgyerekével, Andorral mentem az utcán, mikor anyám lúdhúrt, labodát szedni küldött a tyúkok, kacsák számára, benéztem egy lakás ablakán, s képzeld, mit láttam a falon, két sötét keretben gyönyörű képeket. A lélegzetem elállt. Az egyiken Rákóczi búcsúzott a feleségétől, mert harcba indult, a másikon meg éppen megérkezett a csatából, felkötött kézzel, kutya is volt a képen. Azt mondtam Andornak, hogy ha én felnövök, ilyeneket fogok festeni. Papírnyomatok voltak a falon, de jó minőségűek.
Egyszer az unokatestvéremet megerőszakolta egy cigányfiú, én tanúja voltam ennek. Behívtak Debrecenbe a rendőrségre, majd a bíróságra, én voltam a koronatanú. A cigányfiú megöléssel fenyegetett, de szerencsére kapott vagy nyolc-tíz évet, mire meg kiszabadult, elment tőle a kedve. Mikor behoztak, jött velünk egy prepa, egy tanítóképzős, azt mesélte, hogy a Déri Múzeumba megy. Sóhajtoztam a gumikerekes kocsi lócáján, míg zötyögtünk, hogy de szívesen elmennék a Múzeumba én is. Ez az Ábrók József nevű prepa, aki most valahol Svájcban él, elvitt a Múzeumba! Nekem az olyan élmény volt, amit el se tudok neked mondani. Ha megcsikolnának, talán még ma is el tudnám mondani, milyen sorban milyen képek lógtak a falakon. Mikor aztán Debrecenbe költöztünk, istentisztelet előtt vagy után minden vasárnap a Múzeumot jártam. Pénzem belépőre nem volt, de öreg pedagógusok, jószívű emberek őrködtek, mindig beengedtek.
Mikor jutottál megfelelő eszközökhöz, papírhoz, festékhez?
Egyszer titokban vásárolt nekem édesanyám egy hatgombos vízfestéket, ecsettel.
Volt apámnak egy Angyaláti nevű főnöke, a vasúti nyomda hozzá tartozott. Meglátta egy rajzomat a füzetemben, odaszólt apámnak: Imre, ez a gyerek tehetséges, valahogy képezni kellene. Hát hogy képezzük, kérdezte apám. Összefirkál ez mindent, a budiajtó sem kivétel, hát hogy képezzük? Angyaláti azt válaszolta, hogy van itt a nyomdában annyi papír. Jószándékú édesapám hazahozott egy csomó igen jó minőségű papírt, s tudod, mit hozott hozzá rajzolni? Ólomdarabokat. Két éven keresztül ólomdarabokkal rajzoltam. Valaki egyszer meglátta, s figyelmeztetett, kisfiam, ez méreg. Apám se tudta ezt. Voltak a nyomdában litográfiához használt ceruzák, fekete színűek, édesapám valahogy összekuncsorgott kettőt vagy hármat, én meg boldogan rajzoltam. Mindig csak rajzoltam. Nem mentem sehova, nem tanultam meg kártyázni, mindig csak festegettem, rajzoltam. Édesapám közben látott részeges festőket árokban aludni, megijedt, eltiltott a festéstől, többet nem hozott semmit a nyomdából. Kínomban az udvari budiban festettem akvarelleket, a klozet dupla tetejében dugdostam a papírt, festéket. Istenit a fajtádnak, hát meddig ülsz még abban a WC-ben, kiabált rám néha az apám, mért nem jössz már segíteni. Anyám tudta a titkom. Apám meg fújta a magáét, fiam, én nem akarom, hogy olyan link ember legyél, mint ezek a festők, hazudnak, csavarognak, rongy emberek.
Mikor elvégeztem a polgárit, tovább kellett volna tanulnom, főiskolára akartam menni. Ettől apám úgy begurult, hogy majdnem agyvérzést kapott. Azt már nem, hogy te még festőnek képezteted magad! Hát hogy képzeled magad?
A polgáriban Síró Bandi bácsi, a tornatanár tanította a rajzot, minden évben voltak jeligés pályázatok. Ezeken első-második díjakat nyertem. A dupla rajzórákon én a fél osztály feladatait megrajzoltam. De minél több eredményem lett, apám annál ádázabbul tiltotta ezt a foglalkozásomat. Név szerint emlegetett részegen mászkáló festőket, akik végigrókázták az utcákat. Apám csak akkor békült meg, amikor Hajdúhadházon az intézmények, tizenhét pecséttel, megkértek, hogy állítsak ki a városházán. Büszke lett, hogy ahová ő csak levett kalappal mehetett be a jegyzőség idején, ott a fiának kiállítást rendeztek.
Tanultál-e zenét, hegedűt, mást?
Nem, nekem nem volt semmi zeneszerszámom. A szomszédunkban volt egy citera, de rossz lelkű asszony tulajdonában, nem adta ide, mert félt, hogy én csak elrontom. Vettem egy szájharmonikát, ezen ma is tudok egy-két dolgot játszani, 45-ben egész éjjel húztam a Volga-Volgát az oroszoknak, akik döntötték belém a seprős bort addig, amíg a szám kisebesedett úgy, hogy az orvost kellett kihívni hozzám.
Beszélj, kérlek, a háborús élményeidről!
Nagyanyám nem látott, velem olvastatta a Bibliát, papot akart neveltetni belőlem. Apám inasnak akart adni, próbálkoztam is a Vagongyárban, de nem vettek fel. Nagyanyám idején kezdtem meg a polgárit Hadházon, de szerencsétlenségemre nagyanyám meghalt. Már háborús idők voltak, nem tudtam Debrecenbe hazajárni Hadházról, a rokonság nyakán éltem. A hadházi állomáson volt egy állomásfőnök, Etsei Tóth néven festett, Tóth Ervin művészettörténésznek az édesapja. Mihály bácsi ott festett az állomásban. Mikor mentem a hatórás motoros vonathoz, csak a kilencessel jöttem el. Mihály bácsi másolta Mednyánszkyt, másokat, én meg lestem, hogy mit csinál. Később egy kiállításomon találkoztam vele, mondta, hogy te voltál az az alacsony, fekete kis kopasz gyerek, aki állandóan az ablakban lógtál, figyelted, hogy mit csinálok. Sokat tanultam tőle. Aztán Debrecenben, a Szabadiskolában is, amiről apám nem tudott. Ide három évig jártam.
A háborús időszakban a nagy megrázó élményem az volt, hogy Hadházon éppen kapáltunk, amikor jöttek a lengyel menekültek, a sorompónál ugráltak lefele, törték a nyers tököt, rohantak hozzánk, pani, pani, mondták, mutatták, hogy éhesek. Édesapám olyan jószívű ember volt, hogy az összes kajánkat odaadta nekik. Hirtelen előbukkant közülük egy, aki a noteszába lerajzolta a pajtánkat, ezzel köszönte meg az adományt. A rajz eltűnt, mire apám megint példálózni kezdett, hogy látod, ha ez a lengyel nem ilyesmire adja a fejét. más sorsa lehetett volna. Apám mindenképp le akart beszélni a festésről.
Édesapámat, mint családfenntartót, nem vitték el katonának.
Amikor elvégeztem a polgárit, akkor nem tudtam elmenni a főiskolára, apám nem engedett el, segédmunkásnak szegődtem a Honvéd Laktanyához. Öcsémmel együtt hordtuk a téglát, a maltert, mert reparálták a laktanyát. Jött egy felhívás, hogy lehet jelentkezni Kassára, postanövendék szakiskolára. Utána posta-segédtisztek lehettek, akik ott végeztek. 1942-ben így kerültem Kassára, ami nagyon nagy élményem lett. Működött a cseh demokrácia, lehetett beszélni tótul, ruszinul, magyarul. Semmi ellenségeskedés nem volt a nemzetiségek között, tiszteltük, szerettük egymást. Ötven év múlva pedig kiközösítettek a Művésztelepen, mert meg mertem említeni a kassai Nemzeti Képtárban, hogy Julius Mednyánszky meg Benczurová magyar festők, nemcsak szlovák festők. Emiatt öt nap után haza kellett jönnöm, mert nem kaptam ebédet.
1943-ban letettem Kassán a vizsgát, Debrecenben a postára kerültem ablakosnak, rovatolónak, majd rádiótávírásznak. Esetenként Meteor-táviratokat is adtam. Kézibeszélőn fogtam a zuhanó repülő pilótájának hangját: mondd meg anyámnak a János utcában, hogy zuhanok, aztán nagy reccs. Lelőtték a Raták. El is mentem a pilóta édesanyjához, borzasztó volt.
Minket kiképeztek, hazaszeretetre neveltek, a fegyverforgatást is megtanultuk. Levente is voltam, sőt, segédoktató. Megtanultuk, hogy magyarok vagyunk, hogy csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország. Ámen. Nagy nemzeti tudat volt bennünk. De ekkor már erősen zsidóztak, ami engem kegyetlenül zavart.
Az állomáson perontiszti minőségben dolgoztam, amikor jött a nagy bombázás. Bornyi Sándor volt a postaigazgató. 1944 július másodikán nem tartózkodott kint a perontiszt, engem utasítottak, hogy a csomagokat, levélzsákokat vitessem ki. Voltunk vagy tízen a mozgóposták kezelésére. A tizenegyedik vágányon álltam, amikor légiriadó lett. Az öreg Pajna bácsi azt mondja nekem, hogy tiszt úr, menjünk be, mert jönnek a Liberátorok. De láttuk, hogy már nem fogunk beérni, egy vonat alá bújtunk. Hullottak a bombák, nagy csattanás, derékig elöntött bennünket a víz, összecsavarodtak a sínek, halottak mindenfelé. Valahogy lebotorkáltunk az óvóhelyre, jött a bombázás második hulláma, ez lerombolta a debreceni nagyállomás egész épületét. Bornyi igazgató úr kérésére elénekeltük a Tebenned bíztunk eleitől fogva éneket, közben is hulltak a bombák, mi meg teliszájjal énekeltünk. Mozgott a föld. A légitámadás után az ajtón nem tudtunk kijönni, beomlott, a vészkijárat meg a peronra vezetett. Én másztam ki elsőnek, én voltam a legfiatalabb, s mit látok: félmeztelen németek az első vágányt már majdnem megtisztították. A halottakat a csendőrök szedték össze. Sok pénz szállt a levegőben, száz pengősök, egyebek, senki nem nyúlt értük.
A második nagy bombázás szeptember 2-án a mi kis pincénkben ért bennünket. Édesapám egy kis bunkert ásott a kertben, jó mélyet, tetejére talpfákat tett. Legbelül édesanyám volt a húgommal, aztán a két öcsém, utánuk én és végül édesapám.
Most visszaugrok 1942-re, Kassára. Mikor időm volt, rajzolgattam, festegettem. Mentem egyszer az utcán és egy kicsi ember, egy törpe festette a vár Sánc utcai régi házainak a kapubejáratát. Szép, régi épületek voltak ottan, polgári házak, díszes porták. Odaálltam, néztem a festést, így ismerkedtem meg Feld Lajossal, barátok lettünk, gyenge akvarelljeimet később a műtermében ő korrigálta. Feld Lajos törpe zsidó ember volt, később Mengelének lett a rajzolója, ezért maradt meg. Büszke vagyok a barátságára, bár nemrég meghalt. Ha ültem a kisszéken, akkor is magasabb voltam, mint ő, aki állva festett. De lélekben és tehetségben óriás volt.
Vissza Debrecenbe! Amikor a háború végefelé költöztették a hivatalt, nekem is mennem kellett. Pechemre épp akkor rádiótávírász voltam, ez pedig honvédségi feladatnak számított. Fonika-jellegű morze-táviratokat menesztettem tömegével. Vizsgámon a vizsgabiztos összekapcsolt egy Intremisz Oslo nevű céggel, ennek kellett adnom táviratot. Szerintem jól sikerült, a biztos kettesre minősítette, de azt mondta, hogy ad még egy feladatot, ha hibátlanul leadom, akkor egyest fogok kapni. Elém tett egy angol nyelvű szöveget, a címzés: Tokió. Iszonyú sebesen bevágódott a hívott fél, hatalmas szakmai rutinnal jelentkezett a japán fónikás. Azt, hogy táviratom van, készüljön a vételre, alig tudtam leadni, annyira meglepődtem. Visszaigazolta, hogy értettem, vettem. A tőlem telhető legprecízebben kezdtem adni a jeleket, mert féltem, hogy megbuktatnak, tehát összeszedtem magam pillanatok alatt. Leadtam a szöveget, elérkeztem a ti-tá-ti-hez, ami a végét jelentette. Kitűnő lettem a vizsgán. Gondolom azért is, mert az ellenőrző vizsgabiztos, akit Szásznak hívtak, nem tudta venni a japán adását.
Megint visszaugrok egy korábbi korszakhoz, el ne felejtsem. Már az Apafi utcán laktunk vagy két éve Debrecenben, tehát 1938 körül, amikor a Gerébi tanyánál láttam, hogy egy sovány kis festő festi a tájat. Egy fa alatt ült, úgy dolgozott. Mennem kellett volna már az iskolába, de csak néztem. Tudod, ki volt? Nagy Feri bácsi, a neves debreceni festő. Másik alkalommal Balla László festette a Mátyás király utca egy részét, vele is ugyanúgy jártam, leragadtam mellette.
Folytassuk most már a háborús évekkel!
Igen. Amikor 1944 októberében átvette a hatalmat Szálasi, kiplakátolták, hogy kiknek kell bevonulni. Én is beleestem. A 4-es postán dolgoztam akkor Pesten, a Petőfi utcában, a debreceni hivatalt ugyanis Pestre menekítették. A Mária Terézia laktanyában egy csomó ruhából kellett öltözéket választani, többnyire halott katonákról szedték már le mindet. Beöltöztünk, elég félelmetes, marcona kinézetűek lettünk, mert terepszínű ruhák jutottak nekünk, simléderes sapkával. Belőlünk lett a 4/1-es budapesti zászlóalj. Elvittek bennünket egy gimnáziumba, közel a Apponyi térhez. Egy hungarista légiós pasas rövid gyakorlatot tartott, mielőtt a frontra küldtek volna valamennyiünket: kibiztosított egy gránátot, kiabálva közénk hajította, az Istenit, dobja ki gyorsan valaki a vakudvarra! Ki is dobtuk, nagy durranás után közölte a hungarista, hogy na látják, ezután ehhez kell hozzászokni. Villamosra ültünk, elindultunk a frontra, Vecsésre. Alighogy megérkeztünk, láttuk a visszafelé özönlő katonákat, borostásan, nyúzottan, de rendezett sorokban. Közölték velünk, hogy őket kell felváltanunk. Reggel bevonultunk, délután már jött a tűzkeresztség. Mikor innen eljöttünk, elvittek bennünket Szigetszentmiklósra, aztán Dunaharasztira. Őrségben álltunk, figyelőszolgálatra osztottak be, itt szoktam rá a bagózásra. Volt egy kedves barátom, Eiselt Tibor, aki úgy szívta a cigarettát, hogy beletette a puskacsőbe. Egyszer előőrsben voltunk, rágyújtottam én is, de olyan köhögés jött rám, hogy majdnem ottmaradtunk, mert az ellenség már közel volt.
Borzalmas dolgokat éltünk meg, borzalmas dolgokat láttunk. Nekem a legrémesebb az volt, hogy az ellenségünk parancsnoksága nem tisztelte az embert. Betüzesedtek a fegyvereink, már nem tudtunk lőni, ők meg mégis hajtották ránk a szekereket, tankokat, lovakat, holott az árkok tele voltak védekezésre képtelen katonákkal. Nyolc méteres gödör lett tele hullával, az oroszok meg átmásztak rajtuk a tankokkal.
Sokat lehetne beszélni ezekről az időkről, de még csak azt mondom el, hogy mikor egy alkalommal szabadnapot kaptunk, Eiselt Tibor nagynénjéhez mentünk Budapestre, ott lakott a Régiposta utcában. A ház asszonya Bäder Erikné, egy zsidó ember szép, fiatal magyar felesége, hozzá jártunk kicsit iszogatni, eszegetni. Pesterzsébetről az oroszok már erősen szorítottak bennünket Pest felé. Mariska néni azt mondja nekem, hogy jaj, drága Imre, itt van egy zsidó asszony a lányával, kikísérné-e őket a Keleti pályaudvarra? Ez a biztos halál, válaszoltam, a nyilasok mindenütt igazoltatnak, nyílt parancsom meg nincs. Ha megtalálják, megölik őket, sírt Mariska néni. Végül vállaltam. Útközben már igazoltattak, taknyos fiatal suhanc, nálam is fiatalabb, holott én is csak tizenkilenc éves voltam, az meg úgy tizenhat. Keményen mondtam, hogy a menyasszonyomat kísérem, neki meg nem itt kéne legénykedni az utcán, én most jöttem a frontról, ne tartson fel. Káromkodtam vele. Meglepődött, elengedett. Jött egy másik, az meg arra biztatott, hogy vigyük fel valahová a két nőt és erőszakoljuk meg. Ezt is sikerült lerázni magunkról, kiértünk az állomásra. Ott már várt egy férfi, aki a két nőnek a hamis igazolványt szerezte. Odamentem egy szabadságos katonához, rábíztam a „menyasszonyomat” és az édesanyját, hogy vigyázzon rájuk a vonaton. – Később, amikor az Igazoló Bizottság előtt álltam, néhány kérdést különösen firtattak: miért menekültem el, miért lettem katona, mért lőttem az oroszokra, mért nem segítettem az üldözötteknek, miért nem álltam melléjük, miféle magyar ember vagyok stb. Mocskoltak, pocskondiáztak az asztalnál ülők, köztük volt egy Czine nevű öreg cipész, aki nagyon ellenezte az igazolásomat, el akart küldeni büntetőtáborba. Pedig nemrég szabadultam az egyikből, a Nyírmártonfalva melletti Balkányi uradalomból, ahol a Nyugatról érkező menekülteket, katonákat, gyanús személyeket gyűjtötték össze. Én nem Nyugatról jöttem, hanem az oroszok elől szöktem meg Pesten. Molnár Móser kirakatában öltöztem civilbe, amikor rámordított egy fiatal orosz katona: sztoj! Mondtam, hogy Horthy szoldat. Elvette a fegyveremet, de elfeledkeztem, hogy a katonanadrágomban, amit még nem sikerült kicserélnem, csak már civil ing volt felette, maradt egy kis gyöngyháznyelű női pisztoly. Az orosz megtapogatott, észrevette, elkezdte ütni a hátamat a géppisztoly tusájával, levert a földre, kétszer fejen is rúgott. Egy jobb érzésű, idősebb orosz katona azonban elzavarta az ütlegelőt. Mindez az Aranykéz utcában történt. Ez az idősebb lekanyarította a válláról a zsákját, ideadta nekem, hogy vigyem én. Örültem, mint Vak Laci a fél szeminek, nem fázott a hátam. Kísértem egy darabig ezt az oroszt, lement a pincékbe, az ennivalót nekem kellett megkóstolnom, elszedte az órákat, életemben annyi kar-, zseb- és vekkerórát nem láttam, mint ennél az orosznál. Rakta a zsákba, már alig bírtam. Végül megállt, közölte velem, hogy három percen belül szerezzek neki motorbiciklit, különben kaput! Pár lépésre tőlünk egy házmester a betört ajtót javítgatta, hozzá fordultam segítségért. Kiderült, hogy az egyik gazdag lakónak a szén alatt van elásva egy nagyon jó motorja. Kiástuk, az orosz meg a zsákjával elzötyögött. Ott álltam ingben, katonanadrágban, sapka nélkül a hidegben. A házmester közben eltűnt. Megint oroszok állítottak meg, igazolványom nem volt, bezártak egy fodrászüzletbe, már sokan ott voltak, Gödöllőn kötöttem ki, dohánypajtában aludtam sok fogoly között. Egyszer Ceglédre vittek bennünket krumpliért, három teherautóval. Egy Iván nevű szerb fiú biztatására visszafelé jövet leugráltunk, Ceglédbercelnél sikerült megszökni. Havas volt minden, egy árok partján nem tudtam felmászni. Arra ébredtem, hogy egy falusi szobában vagyok, jó melegben. Bejött egy férfi, kiderült, hogy ő meg a lánya húzott ki az árokból, a hóból. Később többször meglátogattam őket, de már mindketten meghaltak.
1945 májusában kerültem haza. Akkor küldtek ki a Balkányi uradalomba, a nevelni valók közé. Az Igazoló Bizottságban egy orvosszázados szólt mellettem, s amikor szavaztak, leigazoltak. Így lettem szabad, nem kellett visszamennem az uradalomba, amiről megint regényt lehetne írni. Mindenféle úri népek voltak ott a régi világból, voltak pockingos úri nők, akik Pockingban csokoládéért feküdtek le a néger katonáknak stb. stb.
Apám azzal fogadott, hogy eljött a mi időnk, lépjek be a pártba, ott a helyem a szocdemek között. Végül mindketten beléptünk, ő kicsit később, mert még mindig a vasútnál dolgozott. A Csapókert legerősebb szervezetében lettem elnök, Gál István, aki később a Városi Pártbizottság titkára volt, lett a titkárunk, ő utóbb átpártolt a kommunistákhoz. Engem meg mint jobboldali szocdemet, kizártak a pártból. Valójában azért zártak ki, mert a postán, ahol dolgoztam, ajánlották, hogy a károsult zsidók javára mondjunk le a fizetésünk egy százalékáról. Én akkor azt mondtam, hogy egyetértek vele, de adjunk a rongyosan hazatért magyar hadifoglyoknak is belőle. Az a közgyűlés az én javaslatomat szavazta meg, hogy a gyűjtésnek a fele ide, a másik fele oda. Két politikai rendőr ott volt a gyűlésen, szavazás után levittek a pincébe, elmondtak mindenféle fasisztának, zsidógyűlölőnek, agyba-főbe vertek, megrugdostak. Mivel én proletárgyereknek tartottam magam, úgy éreztem, jogom van elmondani a véleményemet az összejövetelen, hát ezek más véleményen voltak. Azt mondták, ha még egyszer pofázni merek, akkor végem van.
Két-három nap múlva, mikor kihevertem a verést, visszamentem dolgozni. Az egyes postán, itt a Hatvan utcán voltam rovatoló, éjszakás. Kinézek az ablakon, látom, hogy a leszerelt telefonközpontot akarják elvinni az oroszok. A rámpáról már rakták a teherautókra. Nekem volt egy unokatestvérem, Helfmann Margit, aki az angol misszió vezetőjének, Alekszander tábornoknak volt a gazdasági beszerzője. Ez a tábornok Árvay professzor szülészeti klinikáján kapott elszállásolást. Helfmann Margit már korábban bemutatott a joviális öregúrnak, Alexander tábornoknak, s amikor az oroszok el akarták rabolni a telefonközpontot, őt hívtam fel telefonon, németül tájékoztattam. A tábornok azonnal intézkedett, valahol Mátészalka környékén érték utol a rakományt, amit nyomban visszahoztak Debrecenbe.
Ezután az oroszok vittek le a postaigazgatóság pincéjébe, mert megtudták, hogy én telefonáltam az angol misszióra. Ezek is félholtra vertek puskatussal, azt hittem, hogy nem élem túl. A posta igazgatója, Komlós vagy Komlósi, jóérzésű magyar ember volt, pár napra elengedett, hogy magamhoz térhessek.
Ekkor váltam én, a proletárgyerek, aki szívvel akarta építeni a szocializmust, minden hivatal szemében a szocialista haza ellenségévé. Innentől kezdve kálvária volt az életem. Politikai megbízhatatlanságomra hivatkozva 1946 augusztus elsején kirúgtak a Postáról, az ötezres rendelet kettő paragrafus kettő bekezdés a pontja alapján. Ez vagy harminc évre megkeserítette az életemet. Akárhová mentem, ez a káderlap mindenhová elkísért.
Elkerültem a Dohánygyárba, ahol híres emberekkel dolgoztam együtt, volt alispánokkal, vezérkari tisztekkel. Itt dolgoztam Gál Istvánnal, akiről már szóltam. Voltam udvaros, fűtő stb. De itt is megjártam. Éppen fűtő voltam, lapátoltam a szenet jó magasra, ahol két lyukon kellett bedobálni a tüzelőt, egész éjjel. Csurgott rólam a víz. A társam könnyen bírta a munkát, megkérdeztem, hogy csinálja. Azt válaszolta, hogy egy heti keresetemért, 54 pengőért elárulja a titkát. Hát, ugye, munkásszolidaritás… Vállaltam. Megtanultam tőle, hogy az Olykosból, ami a dohánytároló része, hozok egy csomó zsákot, megáztatom a fáradt olajban, bedobálom a tűztérbe, ég, mint a zsír. Csobák néni megengedte, hogy hordjam a selejtes zsákokat, könnyű volt ilyen tüzeléssel tartani a gőznyomást. De póruljártam, mert a nyomásmérőre nem figyeltem, raktam, raktam a kazánt, hogy végre elérjem a szükséges gőznyomást, ami addig sose sikerült. Egyszercsak rohan a főgépész meg az orosz katonai ellenőr, mit csinálsz, te, felrobban a gyár, kiabáltak felém. Szabotálsz, te jobboldali, hát nézd már meg, a mutatód régen túlment a piroson. Végül mindenki azon csodálkozott, hogy nem robbant fel a gyár. Bevittek egy Grazeli nevű mérnök irodájába, ott egy tolmács meg egy orosz tiszt lehordtak, szabotázzsal vádoltak, hogy tönkre akartam tenni a jóvátételhez tartozó cigaretta-szállítmányt. Szibériával fenyegetőztek. A mérnök mentett meg. Jól beszélt oroszul, nyugodt érveléssel lehiggasztotta az orosz tisztet, elérte, hogy más helyre tettek dolgozni, a rakodókhoz, ahol egész nap cipeltük a bálákat.
1947-ben egyszer elém áll a párttitkár, mondja, hogy tisztviselőket keresnek az OTI-ban. Sikerült odakerülnöm úgy, mint szocdem munkástisztviselő. Volt ilyen még kettő, volt három kommunista, egy kisgazda, egy polgári demokrata stb. A kirúgott, B-listás tisztviselők helyét foglaltuk el. Csakhogy hamarosan megküldték a káderlapomat, amiben mint politikailag megbízhatatlant írtak le. Vitéz Dr. Nagy Lajos aligazgató, valamikor huszárezredes, magas, jó tartású, tipikus magyar ember megkért, hogy meséljem el, miért lettem én ellenség. Elmondtam részletesen, mire szószerint ezt mondta: le vannak szarva ezek a hülye kommunisták! Itt maradsz, amíg én itt leszek, majd én megvédelek. Így is történt. Hogy bebiztosítsa az állásomat, kinevezett gépírónak, pedig csak pötyögtettem.
A pártból azonban hamarosan kizártak, amint már említettem. Még a kommunistákkal való egyesüléskor átvettek, a Magyar Dolgozók Pártjából azonban kirúgtak. A kizárásomkor két doktor, Nagy József és Nagy Lajos körzeti orvosok felálltak, tiltakoztak, megmondták, hogy a kizárásomra semmi ok, szabálytalan az eljárás. Mikor leadtam a pártkönyvemet és indultam kifelé, egyesek gúnyosan mondták, végre megtisztul a levegő.
Ha jól emlékszem, még a kizárásom előtt voltak a választások, 1947-ben. Akkor már az OTI-ban dolgoztam. Az 53-as körzetbe neveztek ki szocdem képviselőnek. A kommunista küldött, Nagy Gábor, aki a Vagongyár portása volt, azt javasolta, hogy én, a fiatalember legyek a bizottság elnöke. Jött egy levél, hogy kétszáz szavazót ne engedjünk voksolni, mert klerikálisak. Tudtam, hogy nekünk döntési jogunk van, a szavazóbizottságban pedig a szakszervezetis meg a kommunista magára maradt. A kommunista megorrolt, hiszen ő javasolt elnöknek. Ugyanígy jártam el akkor is, amikor egy fiatal szavazót akartak elzavarni, mert hogy csendőr volt az apja. Szavazhat, döntöttünk a két kivétellel, mert nem ő volt csendőr, hanem az apja. Aztán jöttek a kékcédulások, két teherautóval. A választás napján mellém adták Hajzer tizedest, hogy ügyeljen a rendre. Szóltam neki, hogy a kékcédulásokat vigye be a központi ellenőrző bizottsághoz, tisztázzák ott a dolgot. A KEB elnöke Kondor Lajos volt a Parasztpárttól, ő leplezte le őket. Nagy Gábor meg egy városi hajdú feljelentett engem meg Szabó Elemért, aki a kisgazdákat képviselte, hogy mi ketten megszegtük a választási törvényt. Bevittek a rendőrségre, ahol jól megvertek bennünket. De megint szerencsém lett. Bejött a kapitányságon egy dr. Kiss Sándor nevű százados, aki szintén szocdem párttag volt, felismert, biztatóan intett, majd kiment. Szólt Szabó Istvánnak, a megyei szocdem elnöknek. Ő értesítette Riesz Istvánt, aki az egész országra kiterjedő amnesztiát adott a választási vétségekre, akár elkövették ezeket, akár nem. Pár hónappal később Riesz is, Szabó is áldozata lett a kommunista önkénynek. Én azonban megúsztam. Istenem, de sok szerencsém volt nekem az életben!
1949-ben megnősültem, elvettem Palotai Évát, akinek az édesapja rendőrzenész volt, korábban katonai zenekar karmestere Marosvásárhelyt. Apósom remekül tudott trombitálni, nagyon rendes ember volt. A Huszár Gál utcában laktunk velük, a 20. szám alatt, ez valamikor a város bikagondozójának a háza volt, alacsony, ócska, régi vályogház, nagy udvarral, szépen elfértünk.
Én persze mindig festegettem, minden maradék időmben, egyre nagyobb sikereket értem el. Tagja lettem a Művészeti Alapnak, kiállításokat rendeztem, lassan oldódni kezdett velem szemben a sokáig jellemző elmarasztalás, megkülönböztetés. Annyira nem ment még jól, hogy megéltem volna a festészetből, megszületett a három fiam, feleségem asztmával betegeskedett, 1947-ben kapott SZTK-állásomat meg kellett tartanom. De éjszaka meg hajnalban, minden szabad időmben festettem a képeimet rendületlenül.
1956-ban küldöttnek választottak meg a Forradalmi Bizottmányba, elküldtek a közgyűlésbe, a debreceni városházára. Tagja lettem a Munkástanácsnak is. Pártonkívüli voltam, de mindenki ismert arról, hogy becsületes vagyok, még a párttitkároknak is beolvasgattam, nem rejtettem véka alá a véleményemet sose. Nekem az volt a véleményem, hogy az anyátok mindenit, ha nektek nem tetszik, amit mondok, összeszedem az összes képemet a hónom alá, és elmegyek velük házalni, áron alul eladogatom, akkor se fogok éhen halni sem én, sem a családom. Ez volt bennem a kurázsi alapja. Meg sose féltem a munkától, tuskóztam én valamikor a Nagyerdőn is. Én nem féltem már 56 előtt sem.
A forradalom idején Csorba alezredestől arra kaptam megbízást, hogy szedjem rendbe a megye húsellátását, de ezt a munkát már nem tudtam befejezni, mert pár nap múlva az oroszok leverték a forradalmat. 1956 decemberében még szerveztem a decemberi sztrájkot Kádár ellen, ekkor vittek be a nyomozók a kapitányságra. Egy százados elé kerültem, aki korábban tanító volt, jószándékú ember, nála volt már az a jegyzőkönyv is, amit a forradalom napjaiban a közgyűlésen hivatalosan készített a Munkástanács, az SZTK Forradalmi Bizottsága. Ebből kiderült, hogy ki mit mondott, hogyan szólt hozzá a dolgokhoz. Azt mondja nekem a százados, hogy magának marha szerencséje van, mert magával kapcsolatban sok pozitívum van ezekben a jegyzőkönyvekben, magának nagyobb baja itt nem lesz. Egyet kérdezek magától: ha még egyszer kezdődne ez a cirkusz, akkor mit csinálna? Kérem, én ugyanezt csinálnám, becsületes magyar ember mást nem tehetett – válaszoltam. Nem ezt kellett volna mondania, szólt ismét. Nem baj, én így gondolom, büntessenek meg, vállalom, elhamarkodott döntéseket nem hoztunk, sorsokról, életekről volt szó, a múlt bűnei alapján sem lógattunk ki senkit az ablakon, vagy nem így történt? – kérdeztem határozottan. De, így volt, azonban mégsem ússza meg szárazon, nehogy azt higgye – fejezte be mondókáját a százados. A lényeg, hogy javamra írták azt a mérséklő hatást, amit a Forradalmi Bizottságban értem el. Pár nap múlva elengedtek, beérték azzal, hogy a munkahelyemen fegyelmi elé kellett állnom, ahol öt évre kizártak az előléptetésekből, jutalmazásokból, fizetésem pedig öt éven át egyenlő maradt a kezdőfizetéssel, semmi kedvezményt nem kaphattam. A Munkástanácsból öten úsztuk meg nagyobb büntetés nélkül.
1957 őszén a jutalomosztáskor a párttitkár engem is szólított: Égerházi Imre! Menj már ki, téged szólítottak, mondták a többiek, mert én azt hittem, hogy tévedésről van szó. Végül kiballagtam s kaptam egy könyvet, Balzac: Elveszett illúziók. Nem írtak bele semmit, a kollégák kuncogtak, én meg piros pofával visszaültem a helyemre. Ráadásul két évvel megtoldták a fegyelmin kirótt öt évet, mert megharagudott rám az a párttitkár, akit 56-ban váltottunk le.
Egy Putz Ferenc nevű kolléga, a második kerület párttitkára nagyon rendes ember volt. A forradalom idején le akarták váltani, de én meggyőztem a Bizottságot, hogy hagyják dolgozni, hiszen jól végezte a munkáját, ne legyünk mi olyanok, mint a kommunisták, akik mindenkit ellenségnek tekintettek, aki nem tartozott az ő pártjukba. Én ismertettem előtte a Munkástanács és a Forradalmi Bizottság döntését. Elmondtam, hogy nézd, Ferikém, jól elláttad a feladatodat, tisztességes, emberséges voltál mindig, az az én kérésem hozzád, hogy te ne változzál meg, olyan maradj, amilyen eddig is voltál. Ha te kommunistának tartod magad, akkor legyél tovább is kommunista – ez annyira meghatotta Ferit, hogy megkönnyezte. Mindez benne volt a jegyzőkönyvekben, amik aztán a rendőrségre kerültek. Szóval ilyen dolgok miatt úsztam meg 56-ot, meg talán azért is, mert festészetem révén egyre inkább ismertté vált a nevem.
Az 56-os bélyeg persze végig rajtam, rajtunk maradt, senki nem mosta le, de 1964 után tapasztaltam, hogy velem szemben a hatalom egyre jobban oldódik.
1955-ben elköltöztünk a Hadházi utcára, vettünk egy egyszobás összkomfortos lakást. Előtte a Klapka utca 17. szám alá mentünk, ahol az öcsém lakott, a szomszédjában volt egy üres hátsó lakás. 1957-ben már benn volt a lakáskérvényem is, hivatkozva a nagy családra, kértem műtermet is. A hetvenes években kaptam Debrecen városától ezt az összkomfortos szövetkezeti lakást, amiben most is lakunk, a Füredi utca 52. szám alatt található. Nagy tiszteletem volt az építőbrigád előtt, amit Bökönyi-brigádnak hívtak, csináltak egy jól zárható pincét is, raktárnak használom, néha meg dolgozgatok benne. Aztán jött a nagy privatizáció, a pincéért azóta használati díjat fizetek. Nagyon örülök ennek a pincének, jól megcsinálták, festeni is tudok benne, van fény, a képeimet is tudom tárolni benne.
1964 után a hivatalban, az SZTK-ban kisebb-nagyobb zaklatások folyamatosan értek. 1947-től 1980-ig dolgoztam itt, a nyugdíj-osztályon voltam helyettes osztályvezető, amikor rokkantnyugdíjba mentem.
Bartos főigazgató mindig jóindulatú volt hozzám, festészeti munkámat megbecsülte, szabadidőt is gyakran engedélyezett, azzal, hogy elérhető távolságban legyek. Fizetésnélküli szabadságokat biztosított, így jutottam el művésztelepekre. Pesti kiállításomra az egész vezérkar eljött.
A dolgozók meg akartak választani SZB-titkárnak, de mivel nem voltam párttag, a párttitkár leintett. Megmondta, hogy tisztelnek, becsülnek, de osztályvezető-helyettesnél magasabb pozícióra ne számítsak, a kultúrfelelősi poszttal is érjem be, a szakszervezeti vezetés bizalmi poszt, ezt ne vállaljam.
Beszélj, kérlek, a gyermekeidről!
Három fiam van. Imre 1951-ben, Péter 1953-ban, Attila 1966-ban született. Imre racionális, műszaki ember, autókereskedő Debrecenben, használt autókkal kereskedik, a Szikgáton is van műhelye, nagyon szereti a szakmáját. Péter újságíró, most szabadúszó, ő is Debrecenben lakik. Attilának reklámirodája van Pesten, filmreklámokat, prospektusokat, könyveket készít. Van egy országosan ismert, jó zenekara is, a Djabe. Attila jól gitározik, zenei érzékét anyai nagyapjától, a szervezőkészséget és a képi látást meg tőlem örökölte.
Tudom, hogy te vezeted a Hortobágyi Alkotótábort. Mióta?
A hetvenes évek közepén én szerveztem, Tilles Béla vezette, de akkor hamar leállították azzal, hogy nem profilja a BELKER-nek. 1982-ben felkértek, hogy én irányítsam, azóta napjainkig én vagyok ennek a tábornak a vezetője. Ez az ország legnagyobb, legkvalitásosabb művésztelepévé nőtte ki magát. Alapító tagja vagyok a harmincöt éves Hajdúböszörményi Művésztelepnek is, igazán ott lettem festő.
A háború után a Szabadiskolában tanultam festeni, jól magyarázták az elméletet is. Ennek az iskolának az igazgatója Tamás Ervin festőművész volt, itt tanítottak Tóth Ervin művészettörténész, Félegyházi László, Menyhárt József, Balla László és Veress Géza bácsi, aki ebben a házban lakott. A Szabadiskolát azonban hamarosan megszüntették, szakköröket szerveztek helyette. Így alakult meg a Városi Szakkör, amelynek Bíró Lajos lett a vezetője, aki szép eredményeket ért el a kollégákkal. Én azonban a művésztelepeken váltam igazán festővé.
Jónevű kollégákkal voltam körülvéve, tanácsaikat, korrekcióikat hasznosítottam. Magamat is képeztem, mert eleinte hiányát éreztem annak, hogy nem jártam Főiskolára. Megrendeltem a Főiskola három évének jegyzetanyagát, kijegyzeteltem, két évig ezen az anyagon rágtam át magam. Közben arra gondoltam, hogy Szinyey-Merse, Benczur s más festőóriások sem végeztek főiskolát, később pedig ők tanítottak a Főiskolán, ettől kissé megnyugodtam.
A hetvenes években történt, hogy az SZTK-ban elvégeztették velem a szakmai főiskolát, három éven át jártam oda öreg fejjel. Sajnáltam az itt eltöltött időt, akkor is, ha a padra kitettem a linómetszetet s a késeket, az előadó mondta a szöveget, én meg farigcsáltam, ide-oda röppentek a linódarabok. A tanárok azonban nagyon megértően kezeltek, volt olyan, aki azt mondta: húzzon már le nekem is egyet! Annyiból mégis jó volt, hogy a főiskolai végzettség kellett a beosztásomhoz.
Kedves Imre, türelmesen kérdeztem eddig?
Igen
Akkor engedd meg, hogy most több rövid kérdést tegyek fel, ezekre rövid válaszokat kérek. Szereted-e a természetet? Mit jobban, a növényeket vagy az állatokat?
Van kertem, szívesen járok ki, bár időm ritkán engedi. Dolgozgatok egy kicsit a gyümölcsfák körül, sokat üldögélek, pihenek a nyugányban, nézem a fákat, a pázsitot és nagy-nagy örömmel hallgatom a madarak énekét.
Elsősorban a növényeket, virágokat, fákat szeretem, kutyáktól, macskáktól kisiskolás korom óta óvakodom, akkor egyszer megharapott egy veszett kutya, hetekig Pesten kezeltek a Pasteur Intézetben, ahová Bőgel doktor utalt be Debrecenből.
Hogy állsz egyéb művészetekkel?
Festés közben rendszerint zenét hallgatok, bármit, ami nekem tetszik. Közel áll hozzám a három tenor, Pavarotti, Domingo, Carreras, de Kodály zenéje, Bartók több műve is, így például az Este a székelyeknél. Esténként szívesen olvasgatok, főleg verseket, leginkább Sinka István költeményeit, ezekből többet kívülről tudok. Szerettem táncolni, még ma is tudok, gyönyörködöm az eredeti népi táncban, de kerülök mindent, ami számomra mesterkélt.
Mikor jutottál először komplett festőkészlethez?
Tizenegy éves voltam, amikor Kántor Sanyi nevű osztálytársamnak meghalt az édesapja, aki amatőr festő volt. Sanyi az édesapja festőkészletét tábori állvánnyal, ecsetekkel, egyebekkel nekem adta, amiért én a húsvéti keresetemmel és a viráglocsolással szerzett pénzecskémmel fizettem. Akkor jutottam először olajfestékhez és kartonlapokhoz is. Az első festményem kartonra nem sikerült, de én megfogadtam, hogy festeni fogok, olyat, mint a Rákóczi-képek. Jártam a teniszpályára labdát szedni, segítettem a kőművesek mellett, összegyűjtöttem a filléreket, megvettem a boltban a hiányzó eszközöket. Vastag kartont apám hozott, vászonra először 1964-ben festettem, az akkor megalakult Böszörményi Művésztelepen, ahol kész vásznat kaptam.
Anyagszerűen mire festesz legszívesebben?
Régebben deszkára, olajjal. Mostanában pedig farostlemezre festek legszívesebben. Nem alapozom le, hanem a kép alapszíneit rakom le alapozás helyett.
Jónak tartod a farostlemezt?
Igen, nem enged, nem hullámzik fel, nem kell utána feszíteni, nem lyukad be.
Időtálló?
Igen, mert mire a préselés után eleresztik egymást a farost és a festék, akkorra feltalálják, hogy kell róla leszedni a festményt. A restaurátorok már ma is új vászonra tudnak régi, rossz állapotú képeket áttenni.
Szervező képességed nyűhetetlen. Mégis megkérdezem, akár nevek nélkül is, hogy itt, Debrecenben találkoztál-e szakmán belüli okvetetlenkedéssel, betartással?
Előfordult. Csak például, nem a szervezéssel, hanem a pályafutással kapcsolatban. Beküldtem három képet egy tárlatra. Az akkori vezető kolléga, ismert grafikus, éppen részeg volt, amikor megnézte a képeimet, ezek monotípiák voltak, üveg alatt. Ez a kolléga belelépett az üvegbe s azt mondta: mit akar itt az igazgató úr? Én ugyan nem voltam igazgató, de ez nem számított neki, összetörte az üveget, úgy lettek kiállítva a képeim, hogy nem volt rajtuk üveg. Én meg dicsértem az ő képét az egyetemisták előtt. Vagy például: megyei vásárlás volt, ugyanez az illető megszólalt, ugyan, ne sértsük meg az igazgató urat azzal, hogy képet veszünk tőle.
A kommunista pártba nem hívtak, hogy lépjél be?
Egyetlen egyszer hívtak, de én azt válaszoltam, hogy amíg élek és dolgozni tudok, kézzel-lábbal tiltakozom ellene. Mert én rengeteg mindennel nem értek egyet ebben a pártban, és ha nem értek egyet, akkor hogy lépnék be. Aztán a szocdembe hívtak vissza Figuláék. Béla többször járt nálam, elnökséget ígért, ő volt a szocdemek titkára egy darabig. Még a feleségemet is győzködték, hogy beszéljen rá. Szerintük én nem sározódtam be semmivel, szükség lenne rám, de én azt mondtam, hogy nem. Szavazni eljárok, az se könnyű, hogy kire, de egy pártba se lépek be.
Kárpótlást kaptál-e?
1993-ban felhívtak a Postaigazgatóságra, ahol a Németh nevű postaigazgató bocsánatot kért tőlem a magyar nép nevében, nemcsak tőlem, mert voltunk vagy hárman, Demeter Lajcsi, a filharmóniás és mások, tehát mindannyiunktól. Kaptunk egy nagy diplomát is, amire az előbbiek lényege volt fölírva, kaptunk komoly pénzt is, valamint egy igazolást, hogy posta-főfelügyelőként mentem nyugdíjba. Eszerint számolták ki nyugdíjamat, jogosult vagyok postai kedvezményekre is. A Posta, az intézmény, ahol korábban a bélyeget rám ütötték, rehabilitált.
1956-ért is kaptál valami elismerést a rendszerváltozás után?
Nem. Amikor kiállítottak egyeseket a placcra, örültem, hogy nem vagyok közöttük. Némelyikről csúnya dolgokat lehetne most itt elmondani..
Hol, merre jártál külföldön?
Európa szinte minden országában jártam már, hol vonattal, hol busszal, hol saját kocsimmal. Különösen nagy élményt jelentett a Távol-Kelet, Örményország, Üzbegisztán, Tadzsigisztán, Turkesztán, Kazahsztán, ahol a nyolcvanas években jártam. Amikor a háború zajlott, mi ott álltunk Afganisztán határán, a Vörös hegy tetején, láttuk a vonuló orosz konvojokat, láttuk, hogy vérző fejjel hogy mennek visszafelé az oroszok. Azon a gyönyörű vidéken festettünk. Örülök, hogy megismerhettem a keleti festő kollégákat. Nekik az volt a véleményük a nagyszájú Nyugatról, a franciákról, angolokról, hogy néha elbújhatnak. Nézzem meg, mondták, a buharai, szamarkandi mecsetet, aminek a fesztávolsága szélesebb, mint a Szent Péter Bazilikáé Rómában. És hogy odavannak, hogy át tudták hidalni! Mi meg háromezer évvel ezelőtt ezt hidaltuk át. Ezek tanítanak minket? Amikor a temetőkben jártunk, mindenféle ősi jeleket láttunk, még horogkeresztet is, mindezeket innen „lopták” el. És ilyeneket hallottam: ez itt ötezer éves, ez csak, sajnos, háromezer éves stb. Az persze, hogy milyen szegények az itt élők, más lapra tartozik.
Itt élsz Debrecenben, most ajándékoztad nyolcvan festményedet, rajzodat a városnak. Gondolom, hogy továbbra is festesz, rajzolsz.
Igen, mindennel foglalkozom, ami művészet. Szeretek kiállításokra járni, más kollégák munkáit megtekinteni. Megtisztelem ismerőseimet, hogy elmegyek a kiállításaikra. Ha új hazai vagy külföldi galériákba nyílik alkalom, hogy elmehessek, ki nem hagyom. Az ember mindig tanulhat.
Szuromi Lajos
Debrecen, 1999. június 28.