1974-ben alakult nyári alkotótábor a gyergyói medence legszebb részén. Minden év augusztusában mintegy huszonöt-harminc festő, szobrász és grafikus számára biztosítanak szállást és zavartalan munkalehetőséget a Lázár grófok részben helyreállított szárhegyi reneszánsz kastélyában és az egykori ferencrendi kolostorban. Zöld Lajos szárhegyi származású csíki lapszerkesztő kezdeményezte a kastély helyreállítását és méltó hasznosítását. Gaál András és Márton Árpád csíkszeredai festőművészeket a Barátság néven alakult nyári tábor életre keltésére biztatta. A résztvevők fölajánlásaiból jelentős festészeti és grafikai gyűjtemény jött létre, melyből állandó alapkiállítást, ill. időszaki, a nyári táborozást záró tárlatokat szerveztek. Az alkotótáborba rendszeresen visszajáró művészek különálló alkotói korszakuknak tekintették az ott töltött idő alatt keletkezett műveket. Ez utóbbiak között van Aurel Ciupe, Balla József, Márton Árpád, Macskássy József, Simon Endre. A kastély környezetében az elmúlt húsz évben egyre gyarapodó szoborparkot hoztak létre. Különösen Erdélyből, de a Kárpátokon túli részekből is sokan érkeztek Szárhegyre. Közöttük említhető Balla József, Tőrös Gábor, Deák Ferenc, Cseh Gusztáv, Aurel Ciupe, Puskás Sándor, Adorjáni Endre, Gaál András, Márton Árpád, Bardócz Lajos, Gheorghe Adoc, Kusztos Endre, Sever Frentiu, Hora Coriolan, Balázs Imre, Simon Endre.
Először Magyarországról
Alkotótábor Gyergyószárhegyen
Ez évben meghívást kaptunk – Madarász Gyula festőművész és én – a Hargita megyei művelődési felügyelőség, a Romániai Képzőművészek Szövetsége csíkszeredai fiókja és a gyergyószárhegyi alkotótábor vezetőségétől, hogy az idei, sorrendben a 16. rendezvényen vegyünk részt. Első ízben fordult elő, hogy magyarországi festőket hívnak a Barátság elnevezésű szárhegyi alkotótáborba.
Szárhegy az egykori Gyergyószék tekintélyes nagyközsége. A medence észak-déli tengelyének közepében fekszik, az északkeleti hegyvonulat lába alatt. A falu a sík lapályon, a ferencesek kolostora, ahol a művésztelep volt, a hegynek erdő koszorúzta félköríves magaslati hajlatában.
A kolostort Lázár István adománya alapján 1665- ben kezdték építeni. A Lázárok a 15. századtól főemberek Csíkban, helyi főtisztek, de országosan is jelentős közéleti szerepet töltenek be. A ferences szerzeteseket Gyergyó, Csík, Kászon főbírája 1642- ben telepítette a környékre. 1951-ben a kolostor szerzeteseit elvitték, elítélték, és a kolostor a Lázárkastéllyal együtt pusztulásnak indult. Körülbelül huszonöt évvel ezelőtt siralmas romjaiban láttam az épületeket. Tizenhat évvel ezelőtt Zöld Lajos és sok ismert más magyar festő, közéleti ember és lokálpatrióta elhatározta, hogy Gyergyószárhegyen Barátság elnevezéssel művésztelepet létesít, restaurálja a kastélyt is, ahol magyarok, majd románok és mások együtt festenek. A környék székelysége összefogott, társadalmi munkával, nagyon kevés pénzzel, de annál nagyobb hittel és akarattal és végtelen buzgalommal csodálatos módon helyreállította előbb a kolostor egy részét, később pedig az 1532-ben épült emeletes udvarházat restaurálták, és a művészek által adományozott képeket itt állították ki a lovagteremben és a felette lévő padlástérben. Sok száz látogató nézi meg naponta ezeket a képeket és csodálja az újjászületett Lázárkastélyt. A helyreállítás még mindig folyik, egyre nagyobb nehézségekkel.
Amikor Zöld Lajos munkára hívta az erdélyi népművészeket, azok egy emberként jelentkeztek, és így alakult meg a faragó kaláka, amely a székeket, asztalokat, szekrényeket csinálta. Ugyanezt tette a szépfestő kaláka. Az ágyneműket, abroszokat, függönyöket a varró kaláka, a takarókat, szőnyegeket a csíkdámfalvi szövőnők készítették. A szépteremtő kaláka csinálta a csillárokat, vasmunkákat az ajtón, a ládákon. A korondi fazekasok a helyiségek díszítésére tányérokat, bokályokat, kályhacsempéket és más díszeket adtak. Ezt az óriási szépítő munkát 1978-tól 1981-ig végezték el. A székelyek e példátlan összefogásának eredménye az, hogy az erdélyi magyarság ott, Gyergyóban olyan alkotótábort hozott létre, amelyik egyedülálló a világon, mert egy nép minden teremtő kincsét megmutatja.
Az alkotótáborban idén harminc művész vett részt. Többségükben román festők és szobrászok, valamint Romániában élő magyar nemzetiségű művészek. Azon kívül, hogy a „Szenthegyet” és környékét bebarangoltuk motívumgyűjtés céljából, a tábor tagjait távolabbi tájakra is elvitték. Ilyen volt a korondi, a csíkszeredai és a békási kirándulás. A korondi 13. kerámiai vásár két napig tartott. Mi az első nap a vásár rendezőinek a vendégei voltunk. A legjobb fazekasok kipakolták munkáikat Árcsón, így igen bő választék volt. Nekem különösen a Pál és a Tófalvi család készítményei tetszettek. A selejtes ízlést azonban sajnos sokan kiszolgálják, ezért elhagyják az ősi forma- és színvilágot. Néhány mesternél ezt szóvá is tettem. A válasz a következő volt: tudjuk. Ilyen az igény, ezt veszik, nekünk meg kell élni, ezért fel kell adni az elveinket. Valamit tenni kellene ellene…
Az alkotótábor résztvevői
Ezen a vidéken annyi a festői téma, hogy ezek révén évekig lehetne dolgozni, egyébként is Erdélyre jellemző a festői motívumok gazdagsága. Itt nem az volt a probléma, hogy mit fessünk, rajzoljunk meg, hanem az, hogy mit ne. A mise után odajött hozzám két feketébe öltözött idősebb asszony. Az egyik megkérdezte, hogy hová valók vagyunk, s mikor megtudta, hogy Debrecenbe, arra kért, mondjuk meg Sztráti Rozáliának, a leányának, jó egészséget kíván, vigyázzon magára. Könnybe lábadt szemmel sóhajtotta, „istenem, mennyi fiatal elmegy innen”. S inkább magától vagy tőlünk – nem tudom – kérdezte: „miért kell ezeknek elmenni?”
Az alkotótábor ideje alatt több esetben részt vettünk a helyi vagy környező falvakban lévő búcsúkon. Az első búcsú a szárhegyi (Szármányhegy) kápolna előtt volt. Ezt 1400 előtt építették, írásos emlék korábbi időről nincs. A hegyet Szenthegynek nevezik. A kápolna előtti oltárt körülfogta a nép. Hallgatták a magyar misét. Szállt az ének Gyergyó és Ditró felé. „Itt a hegytetőn, az Úr színe előtt álltok – mondta István ferences rendi atya –, rajtatok múlik, hogy a jövőben is álljanak itt e hat évszázadot élt falak. Magyarokat lássanak, és magyar éneket vigyen szét a szél a hegyeken.”
Az egyik búcsún Anne Christel Bieling dán festőnő megkérdezte, miért sírnak most a papok meg az emberek? Ez a mi himnuszunk, feleltem. A beszédek és szavalatok után elénekeltük a Szózatot. Ekkor ugyanazt kérdezte. Mivel nem tudtam lefordítani németre, azt mondtam, ez a második himnuszunk. Mikor a székely himnuszt énekeltük, ismét megkérdezte. Ez pedig az itt élő magyaroké, feleltem. De hát miért sírnak, ha már ilyen sok himnuszuk van? – kérdezte.
Milyen nehéz ezt megmagyarázni!
Augusztus 20-án, a Szent István-napi ünnepség alkalmával a Szárhegyen megszentelték a hősi halottak emlékművét. A román kollégák egy része ott volt és örömömre, megértéssel figyelte a színpompás megemlékezést és ünnepséget. Nagy élmény volt Kányádi Sándor költővel való találkozásunk is. Beszélgetésünk során szeretettel emlékezett Debrecenre, debreceni írókra, ismerősökre, különösen Márkus Bélára, Görömbei Andrásra, és mint ahogyan mondta, szép emlékekkel távozott Debrecenből.
Illyés Kinga műsorán a kastély lovagtermében üres szék nem maradt. A kétórás műsor zenei kísérője Hencz József marosvásárhelyi zenetanár volt. Olyan élményben volt részünk, amelyet elfelejteni egy életen át sem lehet. Illyés Kinga belesüvítette a terembe „aludtál-e késeken?!?” és a néma, döbbent csend után Temesvár, Bukarest, forradalom, az ígéretek, rendőrségi jegyzőkönyvek, kiáltványok, rádióban elhangzott szövegek, énekek, versek, s minduntalan csodálatos aláfestő zene, és egy nagy művész ismételhetetlen produktuma mindarról, hogy mit jelent ma magyarnak lenni itt, mit jelent maradni és nem elmenni. Hinni és bízni, tenni a jövőért, az emberi szabadságért.
S a nagyszerű ünnepség végén, mint annyiszor máskor, most a jelenlévő román kollégák hallhatták és láthatták a könnyező magyarokat, akik nemcsak a himnuszok alatt sírnak, hanem akkor is, amikor azt éneklik, „Ó, én édes jó Istenem, oltalmazóm, segedelmem…” „Vándor székely reménységet!… Jézus, áldd meg Erdély földjét.”
Az ünnepség után megkérdeztem az egyik román festő kollégát, aki nem tud magyarul – s egész meghatódott volt –, hogy milyennek találta az előadást. Elmondta: nagyszerűnek, Európa mércéjével mérve is magasszintű előadásnak, s örül annak, hogy egy ilyen műsort láthatott, és úgy érzi, mindent megértett…
Az alkotótábor ideje alatt készített képek közül mindenkitől egy művet az ebédlőben és a kolostor folyosóján kiállítottak. A záró ünnepségen örömmel hallottuk a román kollégák szakmai elismerését és a búcsúvacsorán fájó szívvel gondoltunk arra, hogy vajon találkozunk-e még. Mert mind a magyar, mind a román kollégák őszinte vágya az újbóli találkozás…
Égerházi Imre
festőművész
Hajdú-Bihari Napló, 1990. október 13., szombat
Égerházi Imrének, a Hortobágyi Alkotótábor vezetőjének beszéde
a huszadik születésnapját ünneplő Gyergyószárhegyi Alkotótábrban
Tisztelt hölgyeim és uraim, kedves barátaim, kedves kollégáim!
Én egy kicsit meghatódva állok itt. Egy személyes élményemet szeretném először megosztani, mert kapcsolódik ahhoz, amit később kívánok elmondani. 1956 júniusában voltam először ebben a városban, ahol minden romokban állt, és bizonyára Önök is úgy vannak, akármilyen nemzetiségűek is, hogy amikor látják, hogy a nemzeti értékeik romokban hevernek, igen sajnálják. Sajnálom én a franciáknál, amikor látom St. Michelben, a francia forradalom idején lerombolt templomot is, de az más fájdalom, és más ez, amikor itt láttam a szárhegyi kastélyt, és a kolostort romokban. Akkor még nem gondoltam, hogy egyszer valamikor a romok tetején, a romok helyén felépülő lovagteremben néhány szót szólhatok azokhoz, akik erre a nagyon ünnepélyes alkalomra, az alkotótábor 20 éves jubileumára eljöttek.
A debreceni műteremben erdélyi kép festésekor, 1990-ben
Öröm volt számomra az, hogy 1990-ben Madarász Gyulával Magyarországról mi ketten voltunk az elsők, legalábbis a Hortobágyi Művésztelep tagjai közül, akik jelen lehettünk ennek az alkotótábornak a kurzusán. Mint említettem én korábban már jártam itt többször, Zöld Lajossal találkoztam is, és mondtam neki, mennyire szeretnék én itt rajzolni, meg festeni. A mappát látta is nálam, tudta, hogy dolgoztam is itt. Aztán amikor hazamentem Magyarországra, amit itt rajzoltam és festettem, azt lehoztam a helyi újságokban. Az akkor nagy tett volt, hiszen nem lehetett Erdélyről beszélni. Nem lehetett hivatalosan kiejteni, hogy erdélyi táj, Gyergyóremete, gyergyószárhegyi táj, nem lehetett róla beszélni.
Szent megszállottsággal tettem mégis ezt, vállalva a következményeket is, nem törődve vele, hogy nekem ebből ilyen, olyan bajom lesz. Most nem magamat akarom dicsőíteni, kérem, nehogy félre értsék! Hanem ehhez a tájhoz való hűségemet, és szeretetemet akarom ezzel bizonyítani.
Visszatérve 1990-re, végtelen nagy öröm volt, hogy mi akkor itt részt vehettünk a munkában. És akkor döbbentem rá, hogy mi a Hortobágyi Alkotótáborral sokkal kisebb redményességgel nem csak Magyarországon, de Európában is ismertek vagyunk. Pedig ez az alkotótelep sokkal nagyobb, sokkal több eredménye van, és mégse ismert.
Festés Gyimesben 1973-ban
Na ezen változtatni fogunk! Igyekszem mindent elkövetni, hogy segítsük ezt a tábort. Kapjanak segítséget, nyíljon az ablak nyugat felé is. Debrecenben már sikerült egy nagyon szép kiállítást megrendezni, és sok más apró dolgot is: kollégáknak katalógust, naptárt, ezt-azt csinálni, nem sorolom. Ez Égerházi Imrének, a Hortobágyi Alkotótábor vezetőjének beszéde a huszadik születésnapját ünneplő Gyergyószárhegyi Alkotótábrban A debreceni műteremben erdélyi kép festésekor, 1990-ben Festés Gyimesben 1973-ban 5 a szándékunk továbbra is meg van. Én itt ígérem Önöknek, elég sokan hallják, számon kérhetik rajtam, hogy mi továbbra is segíteni fogunk a magunk módján, ahogy tudunk. Azt ebben a pillanatban nem tudom megmondani pontosan hogyan, mert én éppen olyan nehezen jutok ahhoz a bizonyos forinthoz, mint ahogy itt a lejhez nehezen jutnak, de azért majd előteremtjük valahogy, és segíteni fogjuk mindenképpen ezt az alkotótelepet.
Gaál András, Kémenes Vince és Márton Árpád Égerházi Imrével
A kapcsolatunk nagyon szépen alakult. Először a Hortobágyi Alkotótáborban jelentek meg az erdélyi festők, és örömmel mondhatom Önöknek, hogy ebben az évben, februárban összesen magyar nemzetiségű festő innen az erdélyi részekről 18 volt. 18, maga egy művésztelep! Ez már úgy gondolom, önmagában is nagy segítség, ha nem is emlegettük ezt eddig. (hirtelen kitörő taps)
Gaál Andrással a gyergyószárhegyi alkotótáborban
Nem csak magyar nemzetiségű festőket, hanem ukrán, román és más nemzetiségű festőket is hívunk. Közel húsz országból voltak jelen alkotók, tehát a nyugat is jelen volt. Azért hangsúlyozom ezt, hogy jelen van a nyugat, mert meg kell látni, meg kell arról győződni, hogy a kollégák nyugaton mit csinálnak. Meg kell az ő munkájukat is ismerni, ezáltal teljesebb tud lenni az alkotói magatartásunk.
Nagybánya, amikor egy kultúrember, ezt a szót hallja: Nagybánya, akkor elsősorban az jut eszébe, hogy volt ott egy művésztelep és nagyon sokan dolgoztak ott. Tehát a városról a kultúrembernek egyből a művésztelep jut eszébe. Nem vagyok jós, de azt megjósolom, és az unokáink fogják majd ezt bizonyítani, hogy amikor egyszer arról lesz szó, hogy Gyergyószárhegy, akkor ugyanazt mondják, fogják érezni és gondolni, mint Nagybányánál.
Higgyék el, olyan biztos ez, mint ahogyan én most itt állok. És azt, hogy ez megtörténhetett én a magam részéről nagyon köszönöm Zöld Lajosnak, Gaál Andrásnak és mindenki másnak, aki ebben munkálkodott és higgyék el, egy kicsit büszke is vagyok. Büszke vagyok arra, hogy ezt tudtuk mi magyarok és természetesen románok is, ezt tudtuk mi megteremteni, ilyen gyönyörűen összehozni a népi díszítő művészetet és a kultúra másik nagy ágát, az alkotó művészetet, amit Önök itt a falon láthatnak. Adja a Jóisten, hogy ez a művésztelep megérjen nem húszat, hanem sokkal többet, ahogy említették, száz év múlva is ünnepeljék és emlékezzenek rá. Biztos vagyok benne, hogy így lesz, ha megfelelő kezekbe kerül a telep.
Tudjuk, hogy nagyon fontos volt az, hogy legyen egy Hollósi Simon annak idején, legyen egy Gaál András. És fontos, hogy jöjjön egy más valaki, aki majd oda áll, és nem sajnálja az idejét és nem sajnálja a pénzét, semmit sem sajnál, ha kell szemben áll a családjával, ha kell a fél világgal is, de viszi előre, csinálja, nem törődik semmivel, mert van előtte egy cél, amit végre akar hajtani.
Én azt szeretném, ha Gaál András és Zöld Lajos vinnék tovább ezt a dolgot, de nézzenek körül, mint ahogyan én is igyekszem, nézegetem az utánpótlást, aki majd tőlem átveszi. Sajnos azt kezdem tapasztalni, hogy egyre nehezebben találom meg, mert ma már racionálisabbak a fiatalok, az idősebbek talán nem annyira. Azt mondják: és ki fizeti meg a benzint, az ezer forintos telefont? És az a rengeteg idő, amit eltöltök ezzel, fizet ezért valaki? Hát ki fizetett Gaál Andrásnak meg Zöld Lajosnak, meg nekem ki fizet? Csak lelkesedéssel lehet csinálni, és ti is csak így menjetek tovább. Én a magam részéről úgyse tudom abbahagyni.
Amíg tudom csinálom, a közös értékeinkért egymást segítve, ez a döntő, egymást segítve! Reméljük, hogy továbbra is él a telep és úgy él, hogy büszkék lesznek rá az utódok!
Köszönöm.
Gyergyószárhegy, 1994.