A festő és világa, Bényei Miklós előszava az 1995-ös jubileumi katalógushoz

A festő és világa

Minden ember annyit birtokol a világból, amennyit képes észrevenni, meglátni, megismerni belőle. A művész áldott adottsága, hogy látóképessége sokkal nagyobb, mint akár a legnagyobb tudásszomjjal megáldott laikusé. Észreveszi a részletek csodáit. Áldott adottság az is, hogy nemcsak a valóság elemeit látja, hanem a belső világ titkai is megjelennek retináján. Mint ahogy az is, hogy a kívül s bévül látott világ elemeit láttatni képes. S eme láttatás már egy új rendet, egy teljesebb s igazibb világot is jelent, amelyben harmóniák és diszharmóniák törvényeit nemcsak a létezés objektív valósága, hanem a lélek rejtelmes titkai is adják. Ezért röpülhetnek a tágas térben a szamarak és szomorú öreg zsidó hegedűsök, ezért takarhat be mindent a napraforgó sárga hulláma, ezért teregethetik száradni az időt, ezért lephet el mindent a balatoni fény.

Csikós számadó és a felesége
olaj, farost, 60×80 cm
1987

Égerházi Imre igen széles szeletét ismerte meg a világnak. Képein a falusi szegénység tárgyai és elemei, a külvárosok gyermeklátomásai, a bolgár, lengyel, francia tájak sajátosságai, a hajdúsági utcák, házak jellegzetességei, a hortobágyi végtelenség sok-sok átlényegített eleme épp úgy, mint a művészet, irodalom nagyjai. S mindez úgy van jelen, hogy felismerhetők tárgyi valóságukban, ugyanakkor nem a konkrét valóság köt le, ragad meg, hanem az atmoszféra, a hangulat, az általános, a képzelet és lélek vetítővásznaira sugárzott belső harmónia.

Égerházi Imre világának első és legfontosabb eleme azt hiszem, éppen ez a varázslat. Az átlényegítés. A konkrét valóságelemek tisztelete és ragaszkodás hozzájuk a gyermekkor nehéz hűségével, ám ugyanakkor művészi fejlődése stációin egyre inkább átemelése ennek a valóságnak egy másik, földön túli, éteri tisztaságú és szépségű világba: a festő saját lelkiségébe. Égerházi szereti a tárgyait. Csak azt festi, amihez személyes köze van, ami kiváltja belőle a ráismerés csodáját, ezért képes bennünket is ráismertetni rejtett szépségek varázslataira. Úgy gondolom, életművének legjavához tartoznak azok a hajdúsági, erdélyi képek, amelyek balladisztikus tömörséggel, ugyanakkor a költői elégiák finom hangulatával mutatják fel a világ általa meglátott és átértelmezett szeleteit.

Miből származik ez a varázslat? Stendhal mondotta: a festészet csak megalkotott erkölcs. Azt hiszem, Égerházi művészetének egyik elemi forrása megtett életútja. Az a konok következetesség, ahogyan tanult iskolák nélkül, iskoláknál többet. Mindent megtanult a mesterségből, hol csavargó festők mellett ácsorogva, hol a kirekesztettek ablakon beleső reménységével, hol tudatosan. Ez az erkölcsi mentalitás: a minél teljesebb megismerés vágya döntő mozzanata életművének. Mert ez a konok következetesség alakította viszonyát a világhoz. Hűségét a fajtájához, a hajdúkhoz, az erdélyi ősökhöz, akiknek génjei évszázadokon át jutottak el az ő alkotó kezéhez. Ez a kikezdhetetlen ragaszkodás, amellyel megtartó gyökereit növesztette az idő belsejébe, a házak, emberek arcok, fák, állatok karakterisztikusan hajdúsági ábrázolásához vezették. Színei visszafogott melegsége, kompozícióinak sokszor dicsért következetessége, a tér sajátos értelmezése tette lehetővé, hogy életműve a hűség, az őszinteség, a ragaszkodás erkölcsi törvényeinek is megfeleljen. Valahogyan úgy, ahogyan Gyulai Pál, Horváth János vagy Barta János mércéi ezt igényelték minden művészettől.

Égerházi Imre konok magyarságáról is szólni kell egyszer. Nézzük meg például lengyel táját, amelyen már-már az absztrálás szélső fokáig eljutott és benne mégis ott sugároznak, ott ragyognak a magyar föld barázdái, aprócska foltjai. A magyarságát fejezi ki nem csupán azokon a képein, amelyek a magyar népművészet vagy a magyar múlt motívumaiból építkeznek. Olyanfajta magyarság ez, mint a Káplár Miklósé vagy Holló Lászlóé (annak tragikus felhangjai nélkül). A végtelenség, a puszta, a táj korlátlanul tág látásmódja, még ha vonalak határai közé szorítja is, szinte élteti-táplálja ezt a hazaszeretetet. Mindegy, hova megy, Bulgáriába, Franciaországba, Lengyelországba, ő ott is úgy lát, úgy alkot, hogy belső lényegét tekintve magyar.

Sajátos művészeti világának másik fontos eleme, hogy tévedhetetlenül ismeri fel a lényeget. Felismeri és kiemeli. Legyen az egy kulacs, egy arc, egy ház, egy fekete böszörményi kapu, legyenek szíkes fölé hajló hortobágyi lovak, legyen egy gyergyói hegyi ház, Égerházi kompozíciós rendteremtő készségének egyik alapvető eleme ez a lényeglátás. Néha körbeveszi a képi lényeget motívumokkal, de csak azért, hogy biztosabban vezesse szemünket a legfontosabbra. Ezt csak a valóságot minden részletében ismerő és tisztelő alkotó képes így megteremteni. S talán azért mondhatjuk képeiről: nem csupán a tájat, a látott valóságot adja rajtuk vissza, hanem a táj lelkét. Belső lényegét.

Ugyanakkor minden teljesen hivalkodásmentes. Nem csillogtatja rajzi készségét, mesterségét, mesterségbeli tudását, ezek olyan természetesen vannak jelen, hogy külön fel sem tűnnek. A visszafogottság abban is tetten érhető, ahogyan a színekkel bánik. Szinte minden képének van egy vezető színárnyalata, egy kompozíciós, lényegkiemelő vezérszíne, amelyet aztán harmonizált színvariációk foltjaival rak körbe. Nincsenek óriási feszültségek, semmiféle harsányság nem érvényesül, a színek meleg derűje okozza, hogy úgy érezzük magunkat képei előtt, mint a hortobágyi pásztor, aki deres őszi estéken a kicsi tűz mellé kuporodik kezét melegíteni. Ez a belső melegség árad Égerházi képeiről. Emberszeretet? Derű? Nyugalom? Ez is, az is. A lélek öröme az alkotás felett és afölött, hogy észrevette, felmutathatta mindazt a szépséget, amely az alkotó lelkében harmóniát teremtett.

Böszörményi kapuk
olaj, farost, 80×100 cm
1987

Ez a visszafogottság, ez a belső harmónia abban is kifejeződik, hogy Égerházi Imre képein alig van mozgás. Nem futnak a lovak, nem villámlik az ég, nem szállnak a vadludak, nem döcögnek öreg szekerek. Látszólag statikus világ ez, de hát valójában nem az, mert egyrészt a tárgyak egymásmellettisége, másrészt a színek, formák tudatos elrendezése, az ovális vagy szögletes vonalak rendje, vagy valami szokatlan elem mégis megteremt egy másfajta dinamikát.

Emlékezzünk csak a hortobágyi gémeskutakat ábrázoló képére, ahol az egymásba kapaszkodó kútgémek, vagy a Múltunk emlékei című festményére, ahol egy ferdén elhelyezett járom, a Tanya címűre, ahol az előtérbe rakott görbe fák teremtik meg a kép hallatlanul finom, mégis erőteljes dinamikáját. Mindezek alapján merem mondani, ha már munkámból eredően költészeti párhuzamokat keresek, hogy Égerházi Imre képei – holott kétségkívül balladisztikus tömörséggel és szaggatottsággal – mégis leginkább az elégiára, mint költői műfajra emlékeztetnek. Az az áttetsző finomság, amikor az ember téli hajnalon meglátja szája előtt saját lehelletét, az a villanásszerű varázs, amikor a folyóban ezüst hasát felmutatja egy ugrándozó hal, igen, ez az ő egészen jellegzetes elégikus dinamikája. Szinte minden festményén ott van ez az elem, ezért van tán, hogy minden konstruktivista részelem ellenére én magam Égerházi Imre képeit talán Tóth Árpád késői elégiáival tudom rokonítani:

„Mint a bokrok setét bogyókkal,
A hó alatt zamatozókkal,
Megrakva szívem hűvös jókkal.”

Égerházi művészetének még sok-sok eleméről kellene szólni, például következetes kompozíciós rendjéről, a színfoltok és geometriai vonalak tudatos alkalmazásáról, vagy arról a sajátos síkformálásról, amelyben elhelyezi képei tárgyát. Ezeket azonban sokszor látták, megírták mások. Magam inkább még egy olyan elemről szólnék, amelyet ugyancsak nem én fedezek fel, de talán erőteljesebb vonásokkal kell meghatározni. Ez pedig Égerházi sajátos, egészen egyedi modernsége. Miért sajátos? Mert olyan elemek újrateremtéséből, átfogalmazásából származik, amelyek éppen az ő képein alkotnak sajátos, eredeti egységet.

Az például nem ritka, hogy valaki a népművészet forrásaihoz fordul. Csakhogy Égerházi nem elégszik meg azzal, hogy egyes képeire bizonyos entográfiai elemeket, tárgyakat átemel.

Pásztorok
olaj, farost, 60×80 cm
1987

Ő a népművészet, a legősibb néphagyomány szellemiségét is ismeri és alkalmazza. Nézzük meg például portréin a szemeket. Mondjuk a Pásztorok, a Csikós és felesége, a Krúdy világa, vagy a nagy kompozíció, a Hajdúk figuráinak szemét. Ugyanolyan szemábrázolás ez, mint az ősi indián művészeteké, ezért tűnik talán úgy, hogy ezekből a szemekből az idő mélységes kútja szivárog elő. Ugyanezt a kortalan mélységet mutatják a házak, kapuk, fák leegyszerűsített, népművészetben alkalmazott formái.

Ez eddig talán nem is lenne annyira eredeti. Ott kezdődik az igazi originalitás, amikor ezt a népművészeti örökséget, ezt az egyetemes kulturkincset a századforduló egyik jellegzetes stílusirányával, a századforduló egyik jellegzetes stílusirányával, a szecesszióval ötvözi. Legkevésbé azokon a művein jut el ebben a totalitásig, amelyeken az ötvözés nagyon is tudatos (például Csendélet a műteremben, Virágcsendélet, stb.) Legizgalmasabbak azok a képei, ahol a népmesék és balladák különös világa észrevétlenül ötvöződik a szecesszióval s ezek közül is leginkább a hortobágyi és erdélyi képei, amelyeken Égerházi Imre életpályája eddigi csúcsára jutott.

És még menni mindenről nem szólhattunk e rövid bevezetőben! Például rendkívül gazdag, nagyon eleven grafikáiról vagy művészetszervező munkásságáról, amelynek kitörölhetetlen nyomait éppen e tájon őrzik erős dokumentumok. De hát mi most a festőt szerettük volna köszönteni. A hetvenéves festőt, aki eddigi pályája ismeretében bizonyosan még tovább halad maga választotta konok következetességekbe, reméljük, sokszor megállunk még Égerházi Imre fényességes pásztortüzei mellett, szívünket, kezünket az ő emberi és művészi tisztaságánál fölmelegíteni.

Bényei Miklós