A magyar puszta, a Hortobágy táji szépségét, néprajzi érdekességét már a múlt század közepén felfedezték a költők, festők, majd a fényképészek. Idős Kovács János és Wagner Sándor festmények egész sorát készítette 1880-90 között, s ezek egy része Münchenbe került. Már az 1900-as párizsi kiállításon bemutattak Hortobágy ábrázolásokat, többek között Tóth András: Pányvavető csikós című szobrát. Jantyik Mátyás, Mészöly Géza, Pataky László után festők sora jött a Hortobágyra a XX. század elején, így Iványi-Grünwald Béla, Glatz Oszkár, Edvi-Illés Aladár. 1901-ben készült el Haranghy György fényképész filmje: „A Délibábok hazája”, amely egy nagy festmény megalkotására ösztönözte a magyar festészet magányos óriását: Csontváry Kosztka Tivadart. A 1903-ban festette „Vihar a Nagy-Hortobágyon” című olajképét.
1928-ban Boromisza Tibor festőművész megalapította a Hortobágyi Kolóniát, ahol Káplár Miklós és Maghy Zoltán hajdúböszörményi festőkkel dolgozott, és több mint négyszáz festményt készítettek 1931-ig. „Eszményük, módszerük az alföldi festészethez és a népi mozgalomhoz ízelődött. Igazában kiállításaik nyomán vált komoly feladattá vagy tetszelgő divattá a pusztázás” – írja úttörő kezdeményezésükről Székelyhidi Ágoston író.
A három ifjú és elszánt garabonciás művész nagysikerű kiállítást rendezett Budapesten, s felhívta a figyelmet a Hortobágy védendő értékeire. A puszta igaz, álromantikától mentes arcát mutatták be. Munkásságuk hatására jött a Hortobágyra Medgyessy Ferenc szobrászművész, akinek hortobágyi trilógiája („Bika”, „Komondor”, „Pányvavető csikós”) számottevő érték a modern magyar plasztikában. De eljött Höllering német filmrendező és elkészítette „Komor ló” című filmjét, amelyhez az egyik legnagyobb magyar író, Móricz Zsigmond írt forgatókönyvet.
Erre a gazdag hagyományra építettek az alapítók, köztük Égerházi Imre, amikor a hatvanas években, létrehozták Hajdúböszörményben a Hajdúsági Művésztelepet, amely 1971-ben nemzetközivé vált. Nemcsak a határon túli magyarokat hívtak meg, hanem finn, német, bolgár, lengyel, szovjet, jugoszláv vendégeket is.
A Hortobágyi művésztelep igazi második felvonására 1975 és 1976-ben került sor. Ekkor tértek vissza a megyei festők a rónaságra. Mindkét év nyarán egy hónapon át a Hortobágyi Fogadóban működött az új művészkolónia. Hortobágyon festett képeket a debreceni Hungária Étteremben állították ki. A telepet Tilles Béla festőművész vezette. Felsőbb utasításra az új hortobágyi műhelyt 1976-ban megszüntették.
Hortobágyi művésztelep 1975-1976 közötti fenntartója, a debreceni székhelyű Hajdú-Bihar Megyei Vendéglátó Vállalat, a telepet 1982-ben ismét elindította, a szervezésével és vezetésével Égerházi Imre festőművészt bízta meg. Az alapítók: Égerházi Imre, Madarász Gyula, Maghy Zoltán, Sipos Zsófia és Tar Zoltán festőművészek, a Hortobágyi Alkotótábor nevet vették fel és magukat a Hortobágyi Kolónia utódainak tekintették.
Téli Hortobágy
olaj, farost, 80×100 cm
1984
Mindkét művésztelep programja a következő volt:
- a Hortobágyi Nemzeti Park páratlan értékeinek művészeti szintű megörökítése;
- a Nemzeti Park egyedülálló állat- és növényvilágának, a puszta változó arculatának megismertetése hazánkban és külföldön egyaránt;
- az alkotó művészet támogatása, a képzőművészeti kultúra fejlesztése;
- annak elérése, hogy a ritka természeti értékek mellett az ember magas szintű tevékenysége is szerves részévé és egyik vonzó jellegzetességévé váljék a Nemzeti Park életének;
- az idegenforgalmi kereslet fokozása hazánk és a Hortobágy, ezen keresztül a Hajdúság iránt.
A Hortobágyi Alkotótábor elsősorban a téli pusztát mutatatta be, hiszen a tábor február 15. – március 15. között működött. A festők 2 hetes turnusokban váltották egymás. A szervezést, a vezetést, a szponzorok bevonását, a katalógusok megvalósítását és a kiállítások szervezését Égerházi Imre önfeláldozó és sikeres munkája biztosította.
Az Alkotótáborba rendszeresen érkeztek a határon túli magyarok, majd európai, ázsiai és amerikai művészek is. A telep pár év alatt jelentős nemzetközi hírnévre tett szert, és Hajdúböszörmény mellett a legjelentősebb magyarországi művésztelepként tudott bekapcsolódni a világ művészetének vérkeringésébe. A Hortobágyi Alkotótábor Európa számos országnak művésztelepeivel alakított ki szoros együttműködést. Ezek közül a két legjelentősebb a franciaországi St. Michel-i művésztelep, melynek örökös tiszteletbeli elnökévé választották Égerházi Imrét a múlt század kilencvenes éveiben. A másik a romániai Gyergyószárhegyi Alkotótábor, ahol az együttműködés keretében, a teljes kárpát-medencei magyar művészek támogatására nyílt lehetőség az anyaországi művésztelep segítségével. Ennek a munkának a motorja szintén Égerházi Imre volt.
Részlet a debreceni Déri Múzeum muzeológusának, művészeti írójának, Sz. Kürti Katalinnak az alkotótábor 1987-es katalógusába írt előszavából:
„Változatok egy témára, egy téma jelentésváltozásai – így foglalható össze a Hortobágyi Alkotótábor munkássága. Az örök és változó pusztát, az ég-föld-víz találkozását, a táj és ember viszonyát jelenítik meg az alkotók, ha más-más eszközökkel is. Van, akit a hortobágyi embertípus izgat: a naptól, széltől cserzett, kemény arcélek, a szilaj pásztorkodáshoz szokott, edzett pásztorok juhászok, csikósok megjelenítése. Másokat a vonuló juhok, bivalyok, csikók tömege, tájba mosódása vagy a hodályok tájba illesztése kapott meg. Ezek a festők ugyanazt akarják ecsettel, festőkéssel, mint a Hortobágyi Nemzeti Park szakemberei: megvédeni a tájat minden illetéktelen beavatkozástól, a művészet erejével óvni a puszta nagyvonalú, ősi szépségét. Hiszen erre a szépségre éppoly veszélyek leselkednek, mint máshol a világon: a technikai fejlődés okozta környezeti szennyeződések vagy az idegenforgalom ártalmai (modernizálás vagy giccs veszélye). Szerencsére megszállott emberek a Hortobágyi Nemzeti Park vezetői és hasznos segítőtársaik a Hortobágyi Alkotótábor állandó tagjai.
Kurucz D. István Kossuth-díjas festőművész összekötő kapocs a dél-alföldi, vásárhelyi puszta és a Hortobágy között. A legnagyobb alföldi festőnek, Tornyai Jánosnak a nyomdokain halad, a „nagy sömmit”, a puszta és az ég ölelkezését festi, de figyel az ott pásztorkodó, földet művelő emberekre is. Hasonló programot vállal Bod László karcagi származású művész és Maghy Zoltán, Hajdúböszörmény szülötte. Ő tagja volt az 1928-29-ben működő Hortobágyi Kolóniának, amely bizonyos mértékig ennek az alkotótábornak szellemi, eszmei elődje. Míg Maghy Zoltán célja a hűség, a megőrzés, és eszköze a realizmus, Égerházi Imre összegzésre törekszik. Kiemel és elhagy, egyszerűsítő jelrendszerre törekszik. Ezt teszi más vonatkozásban Fekete Borbála, Horváth János, Lakatos József, Gyurkovics Hunor, szabadkai festőművész. Kollégája Torok Sándor absztrakt festő, de a hortobágyi tájélmény hatására közelít a látványhoz, a valósághoz. A tájhoz és emberhez, szülőföldjéhez fűződő viszonyát sok-sok lírával, de expresszív erővel fejezi ki Madarász Gyula, Sipos Zsófia.
Reméljük, hogy a közönség megérzi egy távoli világ üzenetét, amit a 34 festő és 5 fotós hozott most el művein, hiszen mondanivalójuk általános: hűség a szülőföldhöz, a gyökerekhez.”
Első táborunk Hortobágyon
Az első alkotótábor a Hortobágyon 1928. szeptember hónapban a budapesti Boromisza Tibor és a hajdúböszörményi Káplár Miklós és Maghy Zoltán festőművészekkel kezdődött. Ugyanez év tavaszán Budapesten Miklós barátom örömmel újságolta nekem, hogy egy „nagyon ízig-vérig magyar festőművésszel ismerkedett meg egy csoportkiállításon, vele együtt szerepelt Szalonban és a múlt évben is már a Hortobágyon volt, a pusztát festette, a pásztorok közt élt, a pásztorélet jeleneteit örökíti meg vásznain. Meg is beszéltem már, hogy a nyáron együtt dolgozunk majd, és hisszük, hogy értékes magyar szellemű művészetet teremtünk ottani működésünkkel, alig várom már, hogy kint lehessek és festhessek…” – mondta Miklós.
Boromisza 1928. július elsején érkezik meg a Hortobágyra és tartózkodik még ott két éven át, lakik a csárdában – műteremszobájában. Kaposváron – Rippl-Rónai festőművésznél – lakó Káplár Miklóssal levélben közölte Boromisza, a Hortobágyon követendő eljárásokat, ismertette művészi felfogását, világnézetét. – Miklós barátom mondta, hogy kimegy a Hortobágyra és helyesen tenném, ha vele utazom, hogy megismerkedjem Tibor bátyámmal. Életemben először láttam meg a híres pusztát ekkor. Egy napra mentünk, a vonaton Halász László (ma New York-i karmester) is velünk jött. Nagy örömmel, szeretettel fogadott bennünket, a böszörményi dr. Molnár István tudós gimnáziumi tanár barátunkat is. Sokat és jól elbeszélgettünk. Dirigens barátunk le is fényképezett bennünket a vízparton. Este elköszöntünk festőbarátunktól azzal, hogy hamarosan visszatérünk a Hortobágyra hozzá festeni.
Augusztus 28-án írt Boromisza levelet, melyben vár bennünket, elhelyezésünkről gondoskodott. Többek közt írja:
„…Én látni szeretnék egy magyar fajban gyökerező, világnívón álló modern piktúrát, ami büszkén nyúlik fel dicső hun őseinken át a nagy ázsiai tradícióig…”
A Hortobágyon való művészi munkákhoz, tartózkodásunkhoz felkészülve Miklós barátommal csak szeptember 15-én tudtuk kimenetelünket megvalósítani. A híres pusztán többnyire hárman együtt mentünk dolgozni, és a legnagyobb kedvvel, lelkesedéssel festettünk, így a csegei legelőn is. A hortobágyi tartózkodásunk igen jó és értékes alkotásokkal, eredménnyel végződött. Káplár Miklós és én a vasútállomás szobájában laktunk kedves Nagy Emil főnök szerelő, vendéglátásával.
E 73 év előtti kezdés ma már elmúlt, szép emlék – mint egy álom – Káplár Miklós 1935-ben, dr. Molnár István 1943-ban, Boromisza Tibor 1960-ban távozott el közülünk örökre.
Hajdúböszörmény, 1991. november 28.
Maghy Zoltán
festőművész
